Bűnöm, hogy szeretlek

Zacc

I.

Farkasok vonítására ébredt Mariann hajnali ötkor egy téli reggelen. Kecskésfürdő apró falujában mindennaposak a hasonló élmények. Arrafelé nem kakasok riasztanak napfelkeltekor, hanem vérengző fenevadak, akik az éjszaka sötétjében a kecskésfürdősi jóemberek udvarait fosztogatják. Minden éjjel vérfoltokat hagynak maguk után, amelyek reggelre a több méteres hóban még feltűnőbben virítanak. A fáma szerint a sárga hóra azt szokták mondani a tapló bátyók a kisöccseiknek, hogy citromos. A piros vajon epres vagy meggyes? Vajon találnánk olyan embert, aki kóstolta, és tudja rá a pontos választ? Mariann gyerekei minden bizonnyal kapásból rávágnák a megfelelő jelzőt az ízére. Kóstolták, nem is egyszer. Kecskésfürdőn a tél a legkeményebb. A magyarországi Tatár vármegye a szegénység melegágya. Borsod és Szabolcs mondhatni vidám barakkok e térséghez képest. Nógrád és Heves vármegyék között terül el. Székhelye Tatárszentimre, ami uránércbányáiról ismert leginkább. Kecskésfürdő ehhez képest egy fekete lyuk. A fürdő is csak a nevében szerepel. Még csak folyó vagy patak sem határolja. Egy kicsi, büdös, füstös falu. A házak többsége még a Horthy-korszakban épült. Amely épületeket a háború megtépázta, azok is a régi stílusukban épültek újjá. Kádár-kockának nyoma sincs a településen, annál újabb stílusú házak pedig még a lakosok legmerészebb álmaiban sem találhatók a környéken. Tornácok, döngölt padló, mely télen fűt, nyáron hűt, és az a felbecsülhetetlen eszmei értékű, áporodott penész szag minden helyiségben. Ilyen egy átlagos kecskésfürdői lakóház.

Mariann és családja abból a szempontból szerencsésnek érezhette magát, hogy a háza valamivel különb volt, mint a többi helybelié. Kívül ugyanolyan parasztház, mint a többi, de belül parkettával és csempével rakott, és még csak penésznek sem volt nyoma az egész épületben. Ettől függetlenül Mariann tudta, hogy ő maga semmiben sem különbözik a falu többi lakójától. Egy zsákfaluban él a családjával, távol az idealizált 21. századi élettől, köszönhetően a múltban meghozott téves döntéseinek. A veszte a szerelem lett. Reménytelenül beleszeretett Szeghalmi Sándorba, a szegény csavargóba, aki miután megszökött a gyerekotthonból, fiatalkorú bűnözőként tengette mindennapjait az utcán. Szerencsésebb estéken elhagyatott házakban hajtotta álomra a fejét, ám volt, hogy istállóban, esetleg kukoricagóréban volt kénytelen meghúzni magát. Egy napon elkeveredett Mariann szülővárosába, és pont a lány szüleinek házát próbálta meg kirabolni. Hatalmas szerencséjére a lány vette észre a betörést, aki szabályosan megengedte neki, hogy kipakolja a házat. Ezután titokban találkozgatni kezdtek, és rövidesen Sándor meg is szöktette. A következő egy évben együtt nyomorogtak Kecskésfürdő utcáin, napról napra élve. Egyetlen szerencséjük, hogy a Roni szupermarket ostoba tulajdonosa kiötlötte, hogy ebben az isten háta mögötti faluban akarja megnyitni az üzletlánc legújabb üzlethelyiségét. Vicces, hogy egy normális orvosi rendelő nincs a településen, de egy relatíve drága – legalábbis a lakók pénztárcájához drága – bolt bezzeg működik, méghozzá elég gördülékenyen. A rejtélyes boltban ráadásul képesítés nélkül alkalmaznak bárkit, aki csak jelentkezik. Így lehetséges, hogy subás-süveges bácsik az árufeltöltők és nagydarab, a bajszukat ki nem szedő asszonyok az eladók. Sándor is a Roninak köszönheti, hogy tudott venni egy házat magának és az asszonykájának. Ráadásul ő még a szerencsésebbek közé tartozik, mert biztonsági őrként alkalmazzák. Már több mint húsz éve dolgozik e munkakörben, és bár sokszor panaszkodik, hogy unalmas a munka, legalább jól tejelnek. Azt viszont furcsállja, hogy az ott töltött két évtized alatt egyszer sem próbálta meg senki kirabolni az üzletet. Különösen egykori tolvajként érthetetlen számára a helyzet. Atrocitás csupán abból adódott mind ez idáig, ha farkasok tévedtek be a fotocellás ajtón át a szupermarketbe, amik leszerelése természetesen Sándor dolga volt. Egy jól irányzott lövés a sokkolóval, és a fenyegetést jelentő állatok máris a földön voltak.

Mariann háztartásbeliként éli mindennapjait. Három gyereke nagy fejtörést okoz neki. Tanácstalan, hogyan kellene kezelnie őket. Mindegyikük más és más személyiség. Segítsége a gyermeknevelésben soha nem volt. Bár szomszédja van elég, Kecskésfürdő népe enyhén szólva sem egy összetartó közösség. Néha úgy érzi, hogy nem három, hanem négy gyerekről kell gondoskodnia. A férjét is ő szolgálja ki. Korábban kezdi a napot nála, hogy előkészítse az utcai ruháját és az uniformisát. Ezt követően reggelit és ebédet csomagol neki. Előbbi általában három karéj kenyérből, egy szál házi parasztkolbászból és egy vastag, háromujjnyi szalonna szeletből áll. Általában fehér szalonnát csomagol, de jobb napokon akár pár szelet császár- vagy abált szalonna is elfér a Roniban vásárolt Darth Maul-os tízórais dobozban. Nem egy darab dobozkában természetesen, hanem négyben. A spájzban stócokban állnak a hosszú évek alatt felhalmozott ételes edények, amik már Mariann agyára mennek. A férje a húsz éves munkaviszonya alatt ugyanis túlságosan adni kezdett a külsőségekre, és már nem hajlandó bádogedényben vinni az ennivalóját a munkába. Szegény asszony bármit is próbál elrakni, vagy épp előkaparni, mindig a sárga szemű piros ördögbe botlik, amiről csak annyit tud, hogy abban az űrös izében látta egyszer VHS-en.

Miután a feleség fél hat körül útjára engedi urát, a gyerekeket is elindítja az iskolába. Itt már egy kicsit komplikáltabb a helyzet. Mindegyik gyereknek mások a kívánságai és az igényei. A legidősebb, Gabó 19 éves, ám sokkal könnyebb neki úgy, ha az anyja kiszolgálja. A frissen mosott ruha és a minőségi tízórai nála alapkövetelmény. Ennek ellenére nem becsüli meg Mariannt. Amikor csak lehetősége van rá, beleköt. Üvöltözik vele, és minden egyes nyűgjét, bosszúságát rajta veri le. Az apjával szinte már beszélő viszonyban sincs annak ellenére, hogy egy fedél alatt laknak. Amikor mégis beszélgetésbe elegyednek, abból mindig csak hangos ordibálás sül ki.

Zsófi második gyerekként jött a világra, de két évvel utána megszületett az öccse, így ő lett a középső gyerek. Nehezen kezelhető. Bár az apja számára ő a kis hercegnő, akit folyamatosan babusgatni és ajnározni kell még 17 éves létére is, valójában végtelenül elhanyagoltnak érzi magát. A bátyjával a problémás természetéből kifolyólag foglalkoznak annyit a szülők, az öccsével pedig az introvertáltsága és a gyenge immunrendszere miatt. Épp ezért is érzi úgy, hogy testvéreivel ellentétben többet megengedhet magának, mert rá senki nem figyel. Szombat esténként titokban bulizni megy busszal a 30 kilométerre fekvő Ivános városába, ahova gimnáziumba is jár a testvéreivel. Ilyenkor mindig vastagon sminkel, hogy felhívja a fiúk figyelmét. Azt hihetnénk, hogy ilyen extravagáns létére már rég nem szűz. Nem is lenne az, ha nem lenne gyáva. Minden egyes alkalommal, amikor akcióra kerülne sor, megtorpan, és inkább hazamenekül a buliból. Gyakorlatilag minden szombat estéje így ér véget.

Tomi, a legfiatalabb gyerek is már 15 éves. Valóban betegeskedik az év mind a 365 napján. Nagyjából ez az egyetlen dolog, amit Zsófi reálisan lát a családjában. Tomi asztmával küzd, így a füstre kifejezetten érzékeny. Kecskésfürdő azonban rosszabb, mint egy gyártelep. Az emberek sokszor nem is fával, hanem szénnel, festett műanyaggal és minden egyéb hulladékkal tüzelnek. A csúcs az volt, amikor mosómedve bundát égetett a szomszéd a jancsi kályhájában. Aznap este Tomira köhögőroham tört, és két órán át ki is tartott. Zsófi akkora patáliát csapott, amiért az öccsétől nem hallja a barátnőjét a telefonban, hogy betörte a saját szobája ablakát egy fahasábbal. A karma persze visszaütött, hiszen ebből kifolyólag tüdőgyulladást kapott, amit az apjától örökölt erős immunrendszerének köszönhetően hamar átvészelt. A három gyerek közül Tomi a legempatikusabb az anyjával. Nem egyszer kifejezte már neki, hogy mennyire csodálja mindazért, amit értük tesz. Mariann épp ezért is szereti annyira. Soha nem mondta ki, és talán saját magának sem meri bevallani, mert nem szabad ilyesmit gondolni, de ő a kedvenc gyereke. Ezt azonban soha nem éreztette egyikőjükkel sem.

Általában, miután Mariann elkészül mindennel, ami a gyerekei iskolába indulásához szükséges, már lefő a kávéja. Ezen az átlagosnak tűnő reggelen sem volt ez másképp. A megfáradt nő felkötötte szurokfekete haját, majd leült a konyhába az asztalhoz, szembe az ablakkal. Pontosan a gesztenyebarna szemébe világított a felkelő nap, de nem érdekelte. Már megszokta. Sőt, úgy érzi, szüksége is van erre, hogy felébredjen, ugyanis a kávé valahogy soha nem hatott rá ébresztő jelleggel. A nap fényétől mindig különlegesnek érzi magát. Olyankor, mintha átvedlene egy napkollektorrá, ami megszívja magát energiával, és ezáltal ellát egy egész családot árammal. Valahogy így funkcionál ő is. Ellentétben azonban a kollektorokkal, ő akkor is talpon van, ha esik, és akkor is, ha fúj. Kemény fából faragták. A reggeli kávéjában is az utolsó kortyot szereti a legjobban. A kátrányos melaszt, ami lassan lefolyik a torkán, és mint a slejm, összeáll egy takonyszerű kupaccá a szájában. Keserű, mint a fejfájás csillapító tabletta víz nélkül, de pont ezért is hat üdítő jelleggel. Gyakorlatilag elég lenne, ha naponta kiégetné a szemét azzal, hogy a napba néz, közben pedig zaccot nyammogna. A kávé csak egy felesleges pótcselekvés. Még haszna sincs.

– Jó reggelt, anya! – ütötte fel a fejét egy vidám hang a konyhában. – ¿Cómo estás?

– ¡Hola, mi amor! ¡Muy bien! ¿Y tú?

– Bien – érkezett az anyja kérdésére kapott válasz egykedvűen.

– Ezt nem mondtad valami nagy lelkesedéssel, Tomi fiam.

Tomi rövid, fekete haja szanaszét állt, mint egy madárijesztőé. Álmosan a csaphoz ballagott, majd kedvenc Charlie Brown-os bögréjét teleengedte vízzel.

– Fésülködj meg, babám! – tanácsolta Mariann teljes anyai szívből a fiának.

Válasz pár másodpercig nem érkezett, helyette hangos nyelés hangok árasztották el a helyiséget. Azt a tipikus "blug-blug" hangutánzószót képzeljük el, amikor valaki azt imitálja, hogy nagyokat nyel valamilyen folyadékból. Tomi az utolsó kortyig kiitta a vizet a bögréből.

– ¡Dios mío! Mennyit tudsz te inni? – lepődött meg, és leplezetten ismerte el fia teljesítményét az anya.

– Jaj, anya! Nehezebb spanyol szavakkal is próbálkozhatnánk már. Az alapokon túl vagyunk.

Tomi letette a bögrét, megtörölte száját a kézfejével, majd leült az anyja elé az asztalhoz, így eltakarva a nap sugarait Mariann elől.

– Fiam! Előbb az iskolai kötelezőket tanuld meg.

– Nem is értem. Ha ilyen jól beszélsz spanyolul, miért nem mész el mondjuk spanyoltanárnak. Vagy akár új életet kezdhetnénk Spanyolországban.

Mariann úgy érezte, fia kést forgat a szívében. Olyan élethelyzetekről beszél neki, amik soha nem válhatnak valóra. Sándor a férje, van három gyereke, vannak kötelességei. Ő feleség és anya. Pont. Nem tanár, nem világutazó.

– Figyelj, szerelmem! Te még mindezt elérheted. Én már nem – jelentette ki lemondóan.

– Jaj, anya! Ne mondj ilyet! Még olyan fiatal vagy – próbált lelket önteni anyjába Tomi.

– Kilencedikes vagy, kicsikém. Előtted az élet! Te elérheted. Ráadásul annyira okos vagy! – jelentette ki Mariann mosolyogva, és közben viccesen megcsiklandozva a fiút.

Az idilli jelenetet Zsófi szakította félbe. A lány az évszakot figyelmen kívül hagyva, lenge öltözetben sétálgatott a házban, meglehetősen rövid szoknyában. Keserűen lépett a konyhába, mégis határozott léptekkel. Még a félhosszú, sötét, egyenes haja is lobogott a sebességétől. Alig, hogy megállt, rögtön tett is egy rosszmájú megjegyzést.

– Hányok tőletek. Mintha még hatéves lenne. Meddig kell még azt nézni, hogy tutujgatod? – köpte felszínre gondolatait a lány.

– Zsófi! Muszáj minden reggel gorombáskodnod? – vonta kérdőre Mariann.

– Néma gyereknek anyja veri a… – kezdte el Zsófi, majd inkább nem mondta tovább.

– Zsófi, elég! – üvöltött rá erélyesen az anya.

A lány dühösen a hűtőhöz lépett, majd kivett belőle egy Túró Rudit.

– Azzal meg mit akarsz? Hétvégére vettem három darabot nektek – figyelmeztette Mariann.

– Jaj, igen! Mert csak annyira van pénzed. Elegem van, hogy nincs pénzünk semmire! Úgy élünk, mint a patkányok. Dóriék emeletes házban laknak, egy bazi nagy kerttel. Kutyája is van. Mióta koptatom már a szám egy kutyáért?

– De hiszen van kutyánk! – vágta rá Tomi!

– Az egy láncon tartott, szutykos dög! Csoda, hogy még él. Van vagy százéves. Nekem egy kiskutya kell, amit bent lehet tartani a házban, te idióta!

– Hogy beszélsz a testvéreddel? – förmedt rá az anyjuk.

– Ahogy akarok. Ja, és ma ne várjatok haza! Dórinál vacsorázok. Az apja, mint tudjátok, vadász. Fácánleves és vaddisznópörkölt lesz a menü. Hozzak nektek is valamit? Csak úgy suttyomban. Gondolom, a változatosság kedvéért ma is kukoricamálét vacsoráztok, mert a hús apának kell ahhoz a rettentően megterhelő melójához. El tudom képzelni, hogy majd megszakad. Mit is kell csinálnia? Álldogálni egy helyben egész nap? – mondta folyamatosan a magáét Zsófi, miközben szempillaspiráljával kenegette a pilláit. – Lopok nektek valami finomat. Minimum a fácán püspökfalatját. A mi fajtánknak ez úgyis természetes.

– Most hagyd abba! – fakadt ki Mariann kissé fenyegető hangon. – A Rudit pedig azonnal visszateszed a hűtőbe!

Zsófi erőszakosan kicsomagolta a csokoládét a papírjából, majd egy nagyobb darabot leharapott belőle.

– Most tetesd vissza, ha tudod! – szólt vissza, majd kihúzta az egész rudat a papírból, a csomagolást pedig a padlóra dobta.

Mariann üvöltött egy nagyot.

– Csak tudnám, honnan örökölte ezt az undorító természetét! – értetlenkedett.

Tomi megfogta az anyja kezét, és simogatni kezdte.

– Ne aggódj, anya! Egyszer csak lenyugszik.

Egy pillanat múlva egy kétségbeesett sikításra kapta fel a fejét Tomi és Mariann. Zsófi volt az. Az anya és az öcs rohant a lány segítségére, aki dermedten, rémült arckifejezéssel állt a tornácon. Az udvar horrorisztikus képet festett le mindazoknak, akik kémlelni kezdték. Mindenhol vér, bél és húscafatok.

– Tessék! Örülhetsz! – vágta a lányához mérgesen az anya. – Nézz csak körbe! Ez a te láncon tartott, szutykos dögöd.

II.

– Tessék. Idd meg! – nyújtott át egy pohár vizet a lányának Mariann.

Zsófi teljes lényével remegett. Ráfoghatnánk, hogy a hideg miatt, de valójában még mindig sokkhatás alatt állt. Soha nem tapasztalt hasonlót. Persze ahhoz hozzászokott, hogy néha eltűnik egy-egy tyúkuk, de hogy egy egész kutya vesszen oda a farkasokkal vívott harcban, arra soha nem gondolt volna. Jó kutya volt az a Zeller. Németjuhász, amolyan házőrző. Soha el nem vakkantotta magát, ügyelve arra, hogy ne zavarja meg a háziakat. Nindzsaként élte az életét. Legalábbis, ami a nesztelenségét illeti. Mintha nem is lett volna a Szeghalmi családnak kutyája. Pedig volt egy jámbor, négylábújuk, ami már nincs többé. Nem lehet reggelente megetetni, miközben a fiatalság az iskolába igyekszik; ezentúl nincs kinek mondani, hogy jó kutya, okos kutya, aki rá sem néz a formás combú tyúkokra; ami pedig a legjobban fog hiányozni a családnak, hogy nem hallják a lánca csörgését, ahogy a táljához slattyog, lefetyel párat, majd visszafekszik a házába. Biztonságot adott nekik, hogy volt valami – ami bár nem sok vizet zavar –, szükség esetén talán meg tudja fogni a behatolókat. A múlt éjszaka volt Zeller nagy pillanata. Az akció, mellyel bebizonyíthatta volna Szeghalmiéknak, hogy érdemes volt rá ételt és italt áldozni 11 éven keresztül. Bebizonyította.

Zsófi kezében alig maradt meg a pohár. Bár stabilan ült a konyhaasztalnál, kívülről úgy tűnt, mintha egy földrengés részese lenne éppen. Kortyolt párat a vízből, ám minden korty fele legördült a szája szélén, és az asztal lapján landolt. Mariann idegesen próbálta felhívni a férjét, ám harmadjára is csak a hangposta válaszolt.

– Vedd már fel! Vedd fel! – mondogatta magában az asszony, miközben oda-vissza járkált a lánya és a konyhaablak között.

Tomi az anyját figyelte az asztalra támaszkodva. Elképzelni sem tudta, mi történhetett. "Farkasveszély esetén mindig az első dolga volt Zellernek, hogy bebújik a házába. A fenevadak hozzá sem szagoltak. Most viszont egyszerre Krypto, a szuperkutyának képzelte magát, és szembeszállt velük? Nem, az nem lehet. Nincs benne semmi logika" – morfondírozott magában a legifjabb gyerek.

Hangos ajtódörömbölés törte meg Tomi gondolatmenetét, amire Mariann kezéből kiesett a mobiltelefon. Az irigylésre méltó reflexeinek köszönhetően, még éppen időben kapott utána, mielőtt még földet ért volna.

– Jaj, a szívem! – horkant fel és egyúttal könnyebbült is meg az anya. – Megnézem, ki az.

A fehér ajtó nyikorogva nyílt ki, mintha csak egy autó fékezett volna hirtelenjében, csikorgó kerekeket produkálva. Mortz Hedvig állt Mariann előtt. A fiatal lány Gabó osztálytársa, valamint a barátnője is egyben. Igazi mediterrán szépség. Kreol bőr, sötét haj, vastag szemöldök. Utóbbi nem feltétlenül előny, de neki kifejezetten jól állt.

– Mi történt itt, csókolom? Disznót vágtak? – szegezte a kérdést a lány a ház asszonyához.

– Szia! – köszönt Mariann egykedvűen. – Disznót? Hétfőn?

– Jaj, csak nem a farkasok? Ugye nem a Zeller? – sápítozott az arcához kapva. – Nálunk is jártak a szomszédba', de csak két tyúkunkat tépték szét.

– Ajvé! – vágta rá kissé pikírten Mariann.

Hedvig soha nem volt Mariann kedvence. Túl harsánynak és egyszerűnek tartotta mindig. Az a tipikus "kilóg a kapanyél a szájából" alkat. Piszok jól néz ki viszont, ami Gabónak úgy tűnik, elsődleges szempont volt a párválasztásnál.

– Gabó, van?

– Vanni van, csak még alszik. Nem is értem, hogy nem kelt fel. Ekkora lármára, mindenféle üvöltözésre meg csapkodásra, ami az utóbbi fél órában itt elhangzott, még a halottak is felriadnának. Tomi, keltsd már fel a bátyádat! Még elkéstek itt nekem az iskolából – utasította nyájasan a fiút. – Fél órátok van, és még ki is kéne gyalogolni a hóban a köves útra. Te meg mit állsz itt? – fordult vissza Hedvighez. – Bejössz?

A "bejössz" varázsszóként hatott Zsófira. Rögtön felpattant, majd magára kapta sapkáját, sálját és kabátját.

– Ha ő bejön, én már itt sem vagyok!

– Várd meg a testvéreid! – utasította Mariann.

Válasz nem érkezett. Zsófi futásnak eredt, ám közben az udvaron megcsúszott a kutyabélben, és majdnem hasra is esett.

– Fúj, szedjétek le! – üvöltötte a lány torka szakadtából.

Zsófi megpróbálta a cipője talpát a hóba törölni, de nem vált le róla teljesen a belsőség. Megrémült, mint egy kisegér, akit a vérszomjas házicirmos üldöz, és próbál minél hamarabb biztonságba húzódni. Egy szempillantás alatt, nagy sikoltozások közepette eljutott a kapun kívülre. A mobil a legváratlanabb pillanatban – miközben dühösen figyelte a lányát –, csörrent meg Mariann kezében. Nem habozott felvenni.

– Hol voltál, Sanyi? Miért nem vetted fel? – szólt férjéhez a nő a telefonba.

Hedvig közben vacogni kezdett a tornácon, amit észlelve, Mariann megragadta karjánál fogva, majd szó szerint berángatta a házba.

– Menj a konyhába! Hideg van itt az ajtó előtt. Lehet, hogy már a lovagod is felkelt – igazította helyre a meny-jelöltjét a nő.

A butuska bakfis éppen indult volna, amikor szembe jött vele Gabó póló nélkül, boxerben. A fiú nagyokat pislogott és ásítozott. Hajával minden bizonnyal a kábeltévét is tudta fogni, annyira szétfelé állt minden egyes szála.

– Mi ez a hangzavar? – érdeklődött a tini még félálmában.

– Méltóztattál felébredni? Mire fel? – köszöntötte fiát gunyorosan Mariann. – Lefogadtam volna, hogy arra sem riadsz fel, ha egy tűzoltózenekar vonul fel az utcán.

– Itt, anya? Ide még a kukáskocsi sem jön be, nem még hogy fel is vonuljanak. Hóban, latyakban? – kérdezett vissza cinikusan.

– Velem beszélj, ne összevissza mindenkinek, asszony! – üvöltött bele a telefonba Sándor.

A férj kiabálását még az utcán is tisztán lehetett hallani, pedig ki sem volt hangosítva. Hedvig eközben képtelen volt levenni a szemét a barátjáról. Késztetést érzett rá, hogy megérintse egy testrészét. A legfeltűnőbbel kezdte. Már épp célhoz ért volna, hogy megmarkolja Gabó hímtagját, amikor szerencsétlenségére az addig nekik háttal álló Mariann pont megfordult. Reflexszerűen kapta el Hedvig kezét, és lökte félre a fia közeléből.

– Jézusom! Menjetek szobára! – jelentette ki játszi könnyedséggel az anya.

A két fiatal hallgatott a jó szóra. Hedvig rögtön belekapaszkodott barátja karjába, majd vezette is a hálószobája felé. Mariann közben nagyban vitázott a férjével mobilon.

– Hogyisne! Úristen! – eszmélt rá mondandójára a nő. – Gabó! Azonnal öltözz fel, és induljál meg az iskolába! A húgod már lehet, a buszmegállóban van – informálta zavartan fiát. – Hol tartottam? – szólt a telefonba. – Várjátok meg Tomit is! Mindjárt elkészül. Utánad ment, hogy megnézze felkeltél-e. Gondolom azóta készülődik a lelkem – intézte szavait Gabóhoz.

– Neked ugatok, cseszd meg! – recsegett a telefonban Sándor reszelős hangja.

Mariann sóhajtott egy nagyot, majd kedvesen Sándorhoz szólt.

– Nem. Te cseszd meg. Sőt, inkább baszd meg, drágám! Hogy a francba lehet, hogy nem vettél észre semmit, miközben a munkába mentél? – fejezte ki magát indulatosabban. – Vagy neked természetes, hogy kutyamaradványok hevernek az udvaron? Mit gondoltál, karácsonyi díszek így egy hónappal az ünnepek után? Meg amúgy is, kérlek! Ennyire nem lehetsz kőszívű. Arra nem gondoltál, hogy a gyerekek mit fognak szólni?

– Már rég nem gyerek egyik sem! Siettem, na! Mit kellett volna csinálnom? Gyorsan elásni mindent? Nem kell annyira istápolni őket! Látod az eredményét! Szarnak a fejedre. Menjél inkább ki ahelyett, hogy itt engem baszogatsz, és takarítsad el azt az okádék ganéhalmazt az udvarról.

– Zsófit még soha nem láttam ilyen riadtnak, mint most. Ha te is láttad volna, nem így beszélnél. Amúgy is, hol a francban voltál? Miért nem vetted fel a telefont? A szeretőddel henteregsz, ugye?

– Igen! El sem tudod képzelni, mennyire élvezem! Bélának hívják és 120 kiló. Már tíz éve együtt vagyunk. Persze, ha itt elkezdene valami balfasz lövöldözni, rögtön behugyozna.

– Anyád is behugyozna! – sejlett fel akadozva Béla hangja a vonalban.

– Passz, tesó! Sosem ismertem a luvnyát – válaszolt vidáman a biztonsági őr társának Sándor. – Ja, amúgy épp átöltöztem, azért nem vettem fel, cuncika! – gügyögött bele valamit a telefonba sebtiben.

– Van pofád így beszélni velem idegenek jelenlétében? Menj a francba, te paraszt! Nem veszed észre, hogy lehet, veszélyben vagyunk? Már egy egész kutyát megöltek. Ki tudja, mikor ugranak be Tomihoz az ablakon át az egyik éjjel, miközben alszik?

– Ja, cuncika! Tomikához, ja – hablatyolt összevissza, mintha értené, amit a felesége mond neki, miközben épp egy karcsú, de széles derékkal megáldott szőke lány fenekére csorgatta a nyálát, aki a pénztárnál fizetett.

– Figyelsz te rám egyáltalán?

– Most le kell tennem, mókuska! Majd otthon dugunk! – szaladt ki a száján. – Akarom mondani, beszélünk! – pontosított gyorsan. – Csá!

Sándor kinyomta a telefont. Mariann könnyezett. Egyre többször jutott eszébe az utóbbi időben, hogy mi lett volna, ha anno nem szökik el a férfival a családjától. Sándor olyan dolgokra vette rá, kihasználva az érzéseit, amikre egyáltalán nem büszke. "Anya biztos még mindig hazavár. Pedig már húsz év telt el azóta. Mindig megértőbb volt, mint apa. Örülne az unokáinak is. Imádta a gyerekeket. Apa és persze Sándor miatt nem merek hazamenni. A gyerekeknek hogy magyaráznám el, hogy elköltözünk? És azt hogy magyaráznám el, hogy egész idáig nem beszéltem nekik a szüleimről meg a húgomról? Mondjuk róla talán jobb is. Mindig is gyűlölt. Máig nem értem, miért" – járt megannyi gondolat a frissen megsértett nő fejében. Mire feleszmélt, már nem látta sehol Gabót és Hedviget. Köszönés nélkül távoztak. "Hogy nem hallottam meg az ajtó nyikorgását?" – kérdezte magától. Ekkor Tomi sétált ki hozzá a szobájából.

– Megint veszekedtetek? – érdeklődött a fiú, miközben átölelte az anyját.

– Nem, kincsem. Csak nagy hangú család vagyunk. Na, spuri a suliba! – szólította fel játékosan, majd viccből ismét megcsiklandozta.

Tomi rohant is az iskolatáskájáért, Mariann pedig búskomoran kilépett a tornácra, és elborzadva vizslatta szemeivel a tetem darabjait. "Ehhez nem lesz elég egy lapát, és nem vagyok elég hozzá én sem" – zárta le magában a takarítás kérdését, majd olyan dühvel csapta be az ajtót belülről, hogy a tetőről rögtön lezuhant egy jókora hókupac, egyenesen a gőzölgő vastagbél tekervényre.

III.

Ráborult egy pohár tejföl a rakott krumplira, ráadásképpen pedig trappista sajtot is reszeltek a tetejére. Illetve még most is reszeli valaki az égből. A tettest képzelje el mindenki a saját hite szerint. A mesterkedés megtette hatását, hiszen a latyakos, tanyasi homokút egyszerre ismét fehérbe borult. Gabó és Hedvig, mint a szaftos csirkehús a hortobágyi palacsintából, alig látszottak ki a kapucnijuk alól. Hedvig bár nem volt épp a legélesebb kés a fiókban, hatalmas képessége volt ahhoz, hogy mindig az időjáráshoz leginkább illő ruhát kapja magára. Miközben egymás mellett vándoroltak a hófúvásban, Hedvig hirtelen belekarolt a párjába.

– Na, milyen a kabátom? Ugye, milyen cuki? Tegnap találtam – cincogott vékony hangon a lány, akinek Eperhab Eszter, a híres rajzfilmfigura borította a rózsaszín kabátját.

– Azt sem látom lassan, merre kell menni, nemhogy a kabátodat stíröljem – válaszolt a fiú pikírten. – Jó lenne, ha egyszer ide enné a fene a hókotrót. Mellékutakra nem jönnek be, de a főút menti parasztoknak még az utat is besózzák – mérgelődött Gabó, miközben Hedvig egyszerre eltűnt mellőle.

A fiú már azt hitte, barátnője belesüppedt a hóba. Ez még csak nem is volt elképzelhetetlen, hiszen ő is szinte térdig taposott a hóban, Hedvig pedig alacsonyabb volt nála jó pár centivel.

– Hedvig! Kutyuska! Hol az anyádba' vagy? – kiáltozott Gabó indulatosan, egy kis félelemmel a hangjában.

Félelme akkor hágott a tetőfokára, amikor erős ütést érzett a tarkóján. Fel is kiáltott. Remegő kézzel nyúlt a fájó pontra, és arra számított, hogy a saját vérével kell szembesülnie. Bár furcsállta a hideg érzetet, betudta annak, hogy mivel még sosem vágták tarkón, nem tudhatja pontosan, milyen fájdalommal járhat. Lehet, hogy csak azért érez hideget, mert zsibbad az eltalált pont. Mindezen negatív előérzet ellenére hamar realizálta, hogy bizony egy hógolyó áldozata lett. Azt is tudta, kitől érkezett a támadás. Mikor megfordult, továbbra sem látott semmit. A hó bár már csak enyhén szállingózott, így sem sikerült kiszúrnia a támadóját. Gabó hunyorgásba kezdett, mire nagy sokára egy halvány rózsaszín pacát vélt felfedezni a tejfehérségben.

– Eperhab Eszter, gyere elő! – kiáltotta el magát Gabó, aki bár már el is kezdte nyelvével formálni a hangokat a következő mondata elkezdéséhez, végül meg sem bírt mukkanni, mert már landolt is az arcában a következő adag hópite.

Hedvig hangosan hahotázott a barátján egészen addig, míg vissza nem kapta a találatot, ráadásul pont Eperhab Eszter arcának a közepébe.

– Na, megállj! Elkaplak! – kiáltott rá Gabóra Hedvig, majd elkezdett felé futni.

Rövid hócsata után – amiben egymás arcába nyomták a hógolyót közvetlen közelről –, mindketten elterültek a hóban. Miután pár másodpercig tikkadtan, lihegve feküdtek egymás mellett, Gabó oldalra fordult, és ránézett szerelmére.

– Gyönyörű vagy! – érkezett a bók a fiútól.

– El fogunk késni.

– Szarok rá! – vonta meg vállát a felajzott vad, majd megcsókolta Hedviget.

– Ezt miért kapom? – érdeklődött meglepődve a lány.

– Ja, ez te voltál? Eszternek szólt, csak eltévesztettem a fejet.

Ez a pimaszság egy újabb hópitét érdemelt, egyenesen a fiú szájába, aki rögtön elkezdett köhögni a nem várt meglepetéstől.

– Kérek még! – kezdett bele Gabó a cukkolásba.

Évődtek még egy darabig, majd Eperhab Eszter lesétált Hedvigről, és harmadikként a páros mellett hevert összegyűrve a havas földben. Az idő csak telt és telt, lassan be is csöngettek az Ivánosi Andrássy Gyula Gimnáziumban, miközben a füstös Kecskésfürdő havas utcájában nyögések és sikolyok ötvözete töltötte meg a teret.

IV.

Gőzölgött a hidegben Zeller minden egyes darabja, melyek még mindig szanaszét hevertek a tágas udvaron. Mariann úgy érezte, bármerre mozdul, belelép egy eltévelyedett nyelvbe, esetleg egy farokba. Undorral arcán, a hányinger és a sírógörcs ötvözte szenvedések közepette látott neki a munkának. Átvájva a vastag hóréteget, ásott egy gödröt, majd rövidesen meg is pihent. Keményebb fából faragták, mintsem, hogy ennyitől elfáradna, de próbálta minél tovább halogatni a munkát, mert undorodott a rá váró feladattól.

Gondolataiba belekotkodált pár tyúk, akik kibújva az óljuk szétrágott drótkerítésén, elkezdték felfedezni a környéket. Első dolguk egy lábszárcsont megcsipkedése volt, amelyre hárman is rárepültek.

– Ne! Takarodjatok a fenébe! A kurva anyátokat már! – rivallt rájuk Mariann, miután észrevette a falatozást.

Az asszony olyannyira indulatba jött, hogy amikor már a hessegetés sem használt, az egyiket úgy megsuhintottra a lapátjával, hogy rögtön megdöglött, mint a bíró lova. Mariann elszégyellte magát. Mintha embert ölt volna. Teljesen különböző érzés volt ez attól, mint amikor kitekeri a szárnyasok nyakát a kopasztás előtt. Az a cselekvéssorozat már egy jól bevált rituálé része. Feláldozzák a csirkét a családi asztal oltárán. Itt viszont minek az oltárán áldozta fel? A vértesszőlősi előember, Samu zsákmányaiból összeállított vacsoraasztal oltárán? Mariannál eltört a mécses. Ismét indulatból cselekedett. Megragadta a mozdulatlan tyúkot a nyakánál fogva, majd teljes erejét bevetve, bevágta a gödörbe a tetemet. Őrült lapátolásba kezdett. Amit csak ért, a gödörbe lapátolta, majd gyorsan befedte havas földdel, hogy egy pillanatig se kelljen tovább néznie. Öt perc múlva már nyoma sem volt az éjjeli pusztításnak. A lyukat még nem temette be teljesen, de most már tényleg elfáradt. Letörölte könnyeit az arcáról a tenyerével. Észre sem vette, hogy ezzel a mozdulattal a szeme alá ragadt egy barna tyúktoll foszlány az izzadtságtól, ami akkor került az ujjai közé, mikor a megölt tyúkkal foglalatoskodott.

Mariann keservesen bámult a fedetlen sírhant mélyébe. Miközben nézte a kupacot, hirtelen késztetést érzett arra, hogy a földre rogyjon. Így is tett, utána pedig már nem volt megállás. Pár erős öklendezés után már folyt is a reggeli kávé a gödörbe.

A nő megtörölte blúza ujjával a száját, majd hanyatt vágta magát a hóba. Rettentő mód kimerült. A szürke felhőkre meredt a tekintete, a tyúktoll pedig még mindig az arcán fityegett.

Hegedűs Ádám Alex