Éjjeli szívdobbanás Budapesten

Lívia, a 21 éves budapesti egyetemista az Erzsébet téri szökőkútnál ült, kezében egy könyvvel, miközben a város esti nyüzsgése körülvette. A nyári levegőben utcazenészek dallamai keveredtek az emberek nevetésével és a külföldi turisták hangzavarával. Ekkor egy árnyék vetült rá. Amikor felnézett, egy mosolygós, barna szemű fiatal állt előtte.

– Bocsi, hogy megzavarlak, de ez itt a kedvenc helyem a fotózáshoz. Leülhetek? – kérdezte a fiú, kezében egy objektívvel felszerelt kamerával.
– Persze, nyugodtan – felelte a kérdésre.

A fiú leült mellé, és bemutatkozott: Marci, 23 éves, szabadúszó fotós, vagyis ezt a kifejezést mostanában mindenki magára öltheti, mivel Magyarország a kilencmillió futballszakértő országa után a kilencmillió fotós országa is. Az első néhány percben zavarban voltak, de hamar kiderült, hogy mindketten imádják a művészetet és a spontán kalandokat. Az írásról kezdtek beszélni, aztán arról, ki hogyan talált rá erre a helyre. A beszélgetésük gördülékenyen folyt, mintha már régóta ismernék egymást, hiszen ismerték is. Hirtelen megszólalt egy utcazenész, a muzsika megváltoztatta a hangulatot. Egy pillanatra csend telepedett közéjük, de aztán az ifjú férfi elmosolyodott. Ekkor a lány agyába bevillant, hogy ki az.

– Várj csak, nem jártál te az ELTE bölcsészkarára? Kommunikációs voltál? – kérdezte Lívia meglepetten.
– Igen, és te voltál a lány, aki állandóan írt mindenről és mindenkiről. Te csináltad azt a fiktív riportot rólam a dékánnak a könyvbemutatóján?
– Pontosan! Még most is az egyik kedvenc írásom – felelte, miközben előkotorta a telefonját és megmutatta rajta a riportot.

Marci nevetett, nem tudta elolvasni az írást a rövid idő alatt, de emlékezett a benne szereplő állításokra és humorra.

– Nem hiszem el, hogy még megvan! – válaszolta nevetve.
– Hogy felejthetném el? Már akkor is tudtam, hogy te valami különleges szerzet vagy – válaszolta a lány.

Az első pár perc zavara tovaszállt, és már a közös emlékek kötötték össze őket. Arról beszéltek, hogy mennyit változtak azóta, hogy merre jártak és hogyan alakult az életük.

– Mit olvasol itt egyedül? – érdeklődött Marci, miközben egy pillantást vetett a könyv borítójára.

Rossz szokása volt, hogy akár ki is vett, elkoldult tárgyakat, ételeket más emberektől. Ilyen volt a személyisége mohó, vagy csak inkább tapasztalatlan az emberi interakciók terén.

– Szeretem az ilyen helyeket, néha jó kicsit kiszakadni a zajból – reagált Lívia. – De most úgy tűnik, nem leszek egyedül.
– Talán pont ez a lényeg – motyogta halkan Marci.

Hirtelen az utcazenész számot váltott. Pörgős, feszes ütemű dal indult el, amely ráadásul betöltötte az egész teret.

– Táncoljunk egyet! – kiáltotta a fiú.
– Én nem vagyok valami jó táncos – felelte a lány, miközben megrázta a fejét.
– Senki sem figyel – vigyorgott, majd felállt és kinyújtotta a kezét. Lívia tétovázott, de aztán megfogta a kezét, és a következő pillanatban már a zenére lépegettek. A dal ritmusa magával ragadta őket, és ahogy a világ körülöttük eltűnt, csak egymás szemébe néztek. A lány szíve hevesen vert, de nem tudta eldönteni, hogy a tánc vagy Marci közelsége miatt. Valahogy vonzódott egymáshoz a két ember.

Ahogy az éjszaka egyre hűvösebbé vált, ők úgy érezték magukat egyre közelebb egymáshoz, izzott közöttük a levegő. Az utolsó buszt már elengedték, de nem bánták. A fiatal hölgy tudta, hogy ez az este sokáig megmarad az emlékeiben, és ahogy Marci felé fordult, érezte, hogy valami igazán különleges kezdődött el kettejük között. Az este tovább folytatódott beszélgetésekkel, nevetéssel és néhány újabb tánccal. Az est végére már nem voltak idegenek egymásnak. Lívia tudta, hogy ami történt, egy olyan történet kezdete, amit még sokáig szeretne folytatni. Marci pedig csak zavart fejjel vigyorgott.

– Menjünk sétálni egyet a Duna-partra – vetette fel a gondolatot Lívia.
– Gyerünk.

Lívia a fiúra nézett, és egy pillanatra csak a közelségét érezte. A szavak elhalkultak, a világ eltűnt körülöttük és a következő pillanatban, mintha csak természetes lenne, megcsókolták egymást.
Amikor hátrébb léptek, Marci mosolyogva szólalt meg:
– Egy dolog biztos. Ez az este tényleg megérte a beszélgetést.
– És a táncot – tette hozzá Lívia, majd megfogta Marci kezét, és elindultak a sötétségbe burkolózott város felé.

Ezzel belevesztek a pesti éjszakába, elnyelte őket a kerület látképe. A város fényei és zajai közé vegyülve úgy tűnt, mintha Budapest is a történetük részévé vált volna, egy csendes szemtanúként kísérve őket.

Szabó Máté