Első osztályú vasúti kaland Budapest–Varsó között

Február végén lehetőségem volt egy Erasmus+ csereprogram keretein belül Budapestről Litvánia fővárosába Vilniusba utazni oda-vissza szárazföldi közlekedéssel. Anyagi okok miatt és mivel nem szeretek repülni, úgy döntöttem, hogy vonatra és buszra pattanok, vagyis mászok, és így teszem meg az egy napos túrát. A kiruccanásom egyik része az volt, amikor Budapestről Varsóba utaztam első osztályon, reggeltől estig zakatolva a síneken. Hozzáteszem, hogy a prémium jegy a másodosztály telítettsége miatt ugyanannyiba került, mint az alapvetően olcsóbbnak gondolt opció. Így számomra már teljesen megérte a buli. Nemcsak kényelmesebb körülmények között ülhettem, de egyfajta kiváltságérzet is társult az élményhez, hiszen egy olyan osztályon találtam magam, amelyet általában nem engedhetek meg. Az élmény kétségkívül elsőrangú volt. De vajon mennyire?

Extrakényelem vagy csak marketing?

Az első osztály legnagyobb előnye a kényelem. A lábtér tágas, a széles félbőrös székek szinte fotelnek érződnek, amelyek dönthetőek, sőt még bőrből készült kartámasszal is rendelkeznek. Emellett klíma, hatékony szigetelés, jól működő wifi és két darab konnektor várja az embereket. Habár utóbbi a másodosztályon is alapfelszereltség. Emellett az egymással szemben lévő négy széket egy hatalmas, munkára kialakított, kopott fehér asztal választja el. Ez egyértelműen a dolgozni vágyóknak alakították ki, csak én éppen nem vittem a laptopomat. Az út felénél még egy üveg szénsavmentes ásványvizet is a kezembe nyomott mesterkélt mosollyal a lengyel kalauz, aki felhívta a figyelmemet arra is, hogy van lehetőségem a székem melletti kispárnát használni, ha pihennék. Ezt az opciót nem vettem igénybe az úton, vagyis aludni aludtam, de a fejtámaszra nem volt szükségem. Érdekesség, hogy a nemzetközi személyvonatokat mindig az az ország üzemelteti, működteti, amelyiknek a határain belül van a szerelvény. Tehát az általam igénybe vett Báthory Eurocity – ezt a nevet sok ember meg sem nézi – négy ország fennhatóságán is áthalad, ezek közül a MÁV csak az út kezdeti rövid szakaszán felügyeli a szerelvényt. Emiatt a sokszor említett késések is valójában több vasúttársaságon és rengeteg emberen múlnak, hiszen az országhatárok átlépésével a személyzet is cserélődik.

Az biztos, hogy a tíz órás vonatút megkínozza az ember hátsó fertályát minden esetben, és ezen az első osztály sem segít. A tizenkettedik órában már az egyén kellemetlen arccal feszeng a székében, a farmerját igazgatva, miközben érzi, hogy szétülte magát testileg és lelkileg is. A párnázottabb ülés ugyan valamelyest enyhíti a nyomást, de a hosszú utazás elkerülhetetlenül nyomot hagy a derékon és a lábakon. Szenvedő utasként próbálom változtatni az ülő pozíciómat, egyik lábamat magam alá húzom, majd kinyújtom, de végső soron csak a leszállás jelent megváltást. Hozzáteszem, hogy Magyországon a váci vasútvonalon nem sok látnivaló volt. Csehországban robogva viszont egyre havasabb volt a táj, így belülről nézve jó volt a vonat melegét élvezni. A sínek mentén elterülő mezők és dombok fehér takaró alá bújtak. A kisebb falvak háztetői is vakító fehérben ragyogtak. Az utazókocsi ablakán át figyelve úgy éreztem, mintha egy képeslap elevenedne meg előttem, némi sárral keveredve. Lengyelországban a kinti zimankót látva még inkább értékeltem a kocsi kellemes melegét és már dideregve szálltam le a vonatról is. 

Amit nem kapunk meg!

Ahogy haladtunk előre a célállomás felé, az első osztály telítettsége is töltődött, így azt sem mondhatni, hogy egyedül utaztam, sőt egy idő után lengyelek hada vett körbe. Legalább tudtam beszélgetni csehekkel és polákokkal is. Meg, mint tudjuk lengyel–magyar két jó barát együtt harcol...és együtt vasutazik. Az biztos, hogy az előkelőbb kategória nem jelent privát szférát. Viszont adódik a kérdés, hogy kell-e a teljesen zavartalan egyedüllét? A vasúti közlekedés nem egy VIP társalgó, ahol az ember magányosan el van, erre maximum az I. osztály+ szolgál, ahol egy komplett kabint kap az utas.

Ha a II. osztállyal azonos áron kapunk jegyet, mindenképp megéri I. osztályon utazni külföldre, hiszen kényelmesebb és csendesebb. Ha viszont jelentősen drágább, akkor mérlegelni kell, hogy a nagyobb kényelem megéri-e a plusz költséget. Véleményem szerint rövidebb távra, belföldi kirándulásra nem. Azonban hosszabb távokon, tíz óra feletti utaknál az első osztály egy kellemes alternatíva, amely vonzó lehet azon utasoknak, akik egy kicsivel több komfortra vágynak. Végső soron az átlag utazónak az a legfontosabb, hogy eljusson A-ból B-be, ezt hála a vonatnak nekem is sikerült abszolválni, így a nem túl bizalomgerjesztő latyakkal borított Varsó Nyugati-pályaudvaron elértem az átszállást a Flixbusra, ami már egészen Vilniusig vitt az éj csendes leple alatt.

Szabó Máté