Emilia Pérez – Kritika
Nemváltás dalolva
A francia-belga-mexikói koprodukcióban készült Emilia Pérez az idei Oscar-szezon egyik legmeglepőbb és legtöbbet emlegetett alkotása lett: összesen 13 jelölést gyűjtött be, köztük a legjobb film kategóriában is esélyes. Jacques Audiard filmje egyszerre musical, vígjáték, thriller, krimi és dráma, azonban nemcsak a sokoldalú műfaji megközelítése miatt vált beszédtémává, hanem azért is, mert a díjátadó történetében először jelöltek egy transznemű színészt a legjobb alakításért. Karla Sofía Gascón ezzel történelmet írhatna, feltéve, ha a korábbi botrányai nem árnyékolják be az esélyeit.
A film egy rendhagyó sztorit mesél el a mexikói drogkartellek világából, amelyet a musicalek felszabadultságával és a bűnügyi thrillerek feszültségével kever. A főszereplő Rita (Zoe Saldana), egy kizsákmányolt ügyvédnő, aki különös megbízást kap Manitas del Montétól (Karla Sofía Gascón), egy kartellvezértől, aki szeretne kiszállni a bűnözői életből. De nemcsak egyszerűen eltűnni akar: nővé operálását követően Emilia Pérezként szeretné jóvátenni a múltját, és segíteni azoknak, akik a döntései miatt szenvedtek. Manitas felesége, Jessi del Monte (Selena Gomez) és két fia Svájcba menekülnek a kartellvilág elől, ám évekkel később visszatérnek Mexikóba, ahol Emilia segíteni próbál nekik. Jessi azonban nem ismeri fel benne a múltbeli Manitast, és saját életére koncentrálva más terveket sző. A film műfaji sokszínűsége miatt nehezen befogadható: a bűnügyi dráma váratlan énekbetétekkel és abszurd humorral keveredik, miközben a mexikói közeg, a társadalmi igazságtalanságok és a bűnbánat témája is meghatározó szerepet kap. Például több jelenetben feltűnnek a helyi utcai életképek, piacok, templomok, valamint a hatóságokkal összejátszó bűnszervezetek.
Karla Sofía Gascón neve sokáig a legjobb női főszereplő Oscar-esélyesei között szerepelt, azonban az utóbbi hetekben egyre nagyobb visszhangot kapnak régebbi, 2020–2021 között tett online megnyilvánulásai. Az interneten keringő posztokban rasszista kijelentéseket tett, többek között az iszlám betiltását szorgalmazta Európában, valamint kétségbe vonta a Black Lives Matter mozgalmat. A botrányt egy újságíró robbantotta ki, aki összegyűjtötte Gascón problémás kijelentéseit, amik akár az Oscar-esélyeit is lenullázhatják.
Az Emilia Pérez egyáltalán nem érintett meg engem. Nem tudtam azonosulni a történettel, sőt, kifejezetten nehezen tudtam komolyan venni az alapötletet. Az identitáskeresés és a bűnhődés témája önmagában is bonyolult, de a film ezt egy olyan abszurd fordulattal kezeli, amitől az egész hiteltelenné és erőltetetté vált. Bár a musical betétek között akadt néhány emlékezetesebb dal, ezek számomra teljesen indokolatlanul törték meg a narratívát. Egy ilyen bűnügyi drámába már önmagában is nehéz beilleszteni az éneklős részeket, de itt sokszor teljesen váratlanul törtek be, kizökkentve az amúgy is ingatag hangulatot. Egy idő után értelmezhetetlen katyvasszá vált, ahol sem a karakterek motivációi, sem a sztori hangulatváltásai nem álltak össze egy koherens egésszé.
A színészi alakításokkal egyébként nem volt probléma, sőt, kifejezetten erősek voltak. Zoe Saldana meglepően jól hozta az ügyvédnő szerepét, ami meghozta karrierje első Oscar-jelölését a sok blockbuster után. A főszereplő Karla Sofía Gascón pedig abszolút hiteles volt transz nőként, még ha sokszor kifejezetten ijesztőnek is hatott a kinézete. A többiekhez képest viszont Selena Gomez kicsit gyengébben teljesített. Valahogy furcsa volt ebben a szerepben, és bár nem volt kifejezetten rossz, nem igazán sikerült kiemelkedőt nyújtania.
Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy kinek készült ez az alkotás. Az IMDb-n jelenleg 5.5 ponton áll, ami egy 13 Oscar-díjra jelölt alkotástól egészen döbbenetes. Rengetegen áradoznak róla, de ugyanennyien egyenesen nézhetetlennek tartják. Több helyen olvasni, hogy a vetítéseken az emberek csoportosan hagyják el a mozit, mert egyszerűen nem tudják befogadni ezt a furcsa, műfajilag kaotikus filmet.
Valahogy azért végigszenvedtem ezt kicsivel több mint 2 órás csodát. A mögöttes üzenet világos: mindenkinek van esélye jóvátenni a bűneit, és az újjászületés is fontos motívum, de a megvalósítás túl erőltetettnek érződik. A műfaji keveredés nem működik gördülékenyen, a musicalbetétek kizökkentik a nézőt, és a történet sem képes igazán magával ragadni. Bár a színészi alakítások többnyire erősek, és vizuálisan is akadnak figyelemre méltó megoldások, az összkép mégis zavaros. Ha valaki egy igazán furcsa élményre vágyik, tehet vele egy próbát, de a legtöbb néző számára valószínűleg nehezen lesz befogadható.
Mátó Gábor