Hol szappan állt, most törökméz II.

Acapulco szépe (Alma rebelde) (1999)

Egy újabb mexikói telenovella várja, hogy kivesézzük. Mai alanyunkról – bár bennem kedves emlékként él – sajnos nem tudok ódákat zengeni, mint az Angeláról. A tavaly, motorbalesetben elhunyt Nicandro Díaz producer egyik első önálló munkája volt az 1999-es Acapulco szépe (Alma rebelde). A magyar cím egy kissé ötlettelenre sikeredett, főleg, hogy a tükörfordítása, a "Lázadó lélek" is könnyedén megállta volna a helyét a magyar piacon. Az Acapulco szépe cím hallatán a 2001-es magyar bemutatójakor leginkább a Fásy Ádám-féle szépségversenyekre asszociálhattak a nézők, amik akkoriban a virágkorukat élték, és még az Irigy Hónaljmirigy is készített róluk egy pazar paródiát, Rémségverseny címen. Az Alma rebeldében azonban szó nem volt szépségversenyről, helyette a nézők 90 részen át izgulhattak egy gazdag, elkényeztetett liba és egy szegény, introvertált gyógyegér szerelméért. Sőt mi több, Acapulco is csak a telenovella nagyjából első tíz epizódjában szolgált a sztori fő helyszíneként, majd átkerült a cselekmény egy poros, vidéki faluba, ahol a mocsár az úr, és ha kell, még áldozatokat is szed.

A sztori alapvetően ígéretes. Ana Cristina Rivera-Hill (Lisette Morelos) a szülei fényűző villájában él, Acapulcóban. A lány gőgös és szeszélyes természet, aki bárkin átgázol, pusztán szórakozásból. Nem tudja azonban, hogy gondtalan élete bármikor összeomolhat, ugyanis az apja, Marcelo (Otto Sirgo) a szerencsejáték-függősége miatt tönkrement. Hogy mentse, ami menthető, eltökélt szándéka, hogy a gazdag és fiatal szálloda-tulajdonoshoz, Damián Montoróhoz (Ariel López Padilla) adja a lányát. A fiatalok jegyben járnak, és bár Ana Cristina nem szereti a férfit, amikor megtudja, hogy megcsalja az egyik ellenségével, Odettel (Arleth Terán), bosszúból rögtön viszonyt kezd a félénk vidéki mérnökkel, Emilianóval (Eduardo Verástegui). Az álnok lány csúnyán kihasználja a férfit, aki a kedvéért még költségekbe is veri magát, például a szemét is megműtteti, hogy ne legyen többé szüksége szemüvegre. Amikor Emiliano megtudja, hogy Ana Cristina csak játszadozott az érzéseivel, eldönti, pokollá teszi az életét. Ehhez elveszi feleségül, majd a szülőfalujába költözteti, ahol ridegen és kegyetlenül bánik vele. Ana Cristinát kétkedve fogadja a férje házában Emiliano anyja, Clara asszony (Ana Martín) és annak keresztlánya, Rita (Karla Álvarez), aki már gyerekkorától szerelmes Emilianóba. Utóbbi Ana Cristina szöges ellentéte. Kívülről negédes képet fest magáról, ám valójában egy szörnyeteg. Ana Cristina mellett a kis Angelitát (Andrea Lagunés), Emiliano lányát gyűlöli a leginkább, aki annyira idegesíti, hogy belelöki a mocsárba, aminek következtében a lány az ijedtségtől megnémul. A korábban karakán Ana Cristinából az Emiliano és a Rita által okozott bántások hatására egy megsebzett és megszelídült vad válik, akinek egyetlen vigasza a néma Angelita, akire csakhamar saját lányaként kezd tekinteni. Az időközben megenyhülni látszó Emilianóba pedig beleszeret, nem tudván, hogy még a férfi is szereti őt.

Az alapsztori ötletes, ami valójában nem is a sorozat érdeme, hiszen egy 1987-es telenovella, a La indomable (A féktelen) feldolgozásáról van szó, amit véleményem szerint túl korán adaptáltak, ezért is nem aratott sikert Mexikóban – az első verzió emléke ugyanis még élénken élt a nézőkben. Magyarországon ezzel nem volt probléma, hiszen az eredeti alkotást itthon nem láthattuk, valahogy azonban mégsem fanyalodtak rá annyira a nézők, pedig a szereplőgárda 90 százaléka ismerős volt más, nagyobb sikert elért sorozatokból. A Soñadoras – Szerelmes álmodozók (Soñadoras), az Esperanza (Nunca te olvidaré) és A vipera (La mentira) krémje tiszteletét tette az Acapulco szépében, és ezek a sorozatok bizony több milliós nézettséget produkáltak az ezredforduló Magyarországán a TV2-nek.

Az Acapulco szépét nem könnyű a telenovellák egyetlen alműfajában elhelyezni. Amellett, hogy remake, van ebben minden. Rózsanovella, anyasági melodráma, bosszúsztori, egy szóval egy igazi hibrid alkotás. Nicandro Díaz hivatalosan a juvenil, vagyis a fiatalokról szóló sorozatok kategóriájába sorolta be, de ennek a besorolásnak nem igazán felelt meg. Bár telepakolták sok fiatal mellékszereplővel a sztorit, valójában ezek a karakterek abszolút nem tettek hozzá semmit a történethez. Sőt, vannak olyan figurák köztük, akik a 90 rész alatt nem beszéltek többet öt mondatnál. A szereplők időközben jöttek és mentek. Voltak, akik meghaltak, és voltak, akik mindenféle magyarázat nélkül tűntek el a színről. A főhősnő apja például egyik részről a másikra szívódott fel, amit csupán az utolsó epizódban magyaráztak meg annyival, hogy olyan sok a dolga, hogy még a lánya esküvőjén sem tud részt venni. Érthetetlen módon a sorozat végéhez közeledve egy tucat új karaktert passzíroztak a sorozatba, akik vagy nagyon gonosznak tűnő tejfölök voltak, vagy pedig szimplán csak jellegtelen bábuk. Féltékeny szerető, gaz bolondokháza-igazgatónő, jóságos barátnő, és még sorolhatnám. Valahogy azt éreztem, csak a pénzt szipolyozzák ki a produkcióból, de érdemben nem tesznek hozzá a cselekményhez semmit.

Egy idő után az 1987-es, eredeti változatára már nem is hasonlított az Acapulco szépe. Irrelevánssá vált az egész sorozat. A főhős ikertestvérének feltűnése, a főgonosz, Damián infantilis húzásai – mint a bezárom a főhősnőt a néma kislánnyal együtt a szobába – egyenesen nevetségessé tették a telenovellát. Utóbbi esetben mondjuk jár a pacsi a Fecsegő tipegők-ös easter eggért. Nem tudom, hogy a mexikói Televisának és a Nickelodeonnak volt-e valamilyen szerződése egymással, de brutál menőnek éreztem anno, hogy Damián gabonapelyhet zabál pizsamában, miközben nézi a Fecsegő tipegők rajzfilmsorozatot, nem mellékesen pedig a szomszéd szobában két embert tart fogva. Rita figurája is teljesen elvesztette a realitását egy idő után. A szerelmes, embereket a mocsárba hajigáló lányból előbb az igazságszolgáltatás elől menekülő diszkópatkány lett, majd egy komplett családot az orránál fogva vezető, veszélyes bébiszitter, végül pedig beállt egy bolondokházába ápolónőnek, ahol válogatott módszerekkel kínozta a betegeket, köztük Ana Cristinát is. Az már csak hab a tortán, hogy a karakterből a befejező epizódokra a fegyverekhez tökéletesen értő, profi betörő lett. És akkor még szó sem esett a légből kapott Twist Olivér-történetről, amelynek középpontjában az utcagyerekké vált Angelita állt.

A legmeglepőbb lépése az íróknak Aracely Arámbula szerepeltetése volt. A feltörekvő színésznő egy új, az eredeti verzióban nem létező karakternek, María Elenának, Angelita tanítónőjének adott életet, aki kezdte háttérbe szorítani Ana Cristinát. Hosszú és unalmas 40 perces epizódokon keresztül kísérhette figyelemmel a néző, ahogy Emiliano Ana Cristina és María Elena között őrlődik, majd végül pedig egy végtelenül bárgyú "erre csörög a dió" játéknak köszönhetően újra beleszeret Ana Cristinába. Nem túlzok. Konkrétan "erre csörög a diót" játszottak bekötött szemmel. Valljuk be, Alberto Gómez és Alberto Aridjis forgatókönyvírókkal egy kicsit elszaladt a ló.

A sorozat betétdalaira és különösen a főcímdalára azonban nem lehet panasz. A Grupo Limite együttes Alma rebelde című szerzeménye garantáltan megteremti az acapulcói hangulatot a latin pop műfajba tartozó dallamaival. Legalább a jó hangulat garantált, ha magánál a sorozatnál ki is lóg néha a lóláb.

Az ismerős arcok ellenére – egy kivétellel – mindenki új magyar hangot kapott a szinkronrendezőtől, akinek személye nem ismert, ugyanis egyik televíziós vetítése során sem adták le a sorozat végefőcímét, amiben vélhetően felolvasták a magyar stáblistát. A kiválasztott hangok alapján Hirth Ildikó, vagy esetleg Zákányi Balázs jöhet számításba szinkronrendezőként. Bárki is volt, remek munkát végzett, hiszen egyik hangcsere sem volt zavaró, sőt, gyakorlatilag jobban passzoltak a színészekhez az új hangok, mint azok, akik korábban szinkronizálták őket. Egyedül a Ritát alakító Karla Álvarez maradt változatlanul Timkó Eszter, aki még a későbbiekben visszatért egy másik sorozatban, hogy a gonosz figurákat mesterien megszemélyesítő Álvarez hangját kölcsönözze. A főhősöket Kökényessy Ági és Selmeczi Roland szólaltatták meg. Kökényessy Reese Witherspoon és Jennifer Aniston hangjaként már szinte automatikusan megkapta az újabb szőke szépséget, Ana Cristinát, akit mind a gőgös, mind pedig az elesett formájában hitelesen tudott interpretálni.

A legmeglepőbb választás talán Balázs Ági volt Aracely Arámbula hangjaként. A színésznőt korábban a Soñadorasban a csipogó hangú Dögei Éva szinkronizálta, akinek Balázs a mélyebb és nőiesebb hanghordozásával a teljes ellentéte. Első hallásra még akár fals is lehetett, ám szerintem hamar rásimult a fiatal tanítónőre az új hangja, tekintve, hogy az Arámbula által életre keltett karakter is érettebb és megfontoltabb volt azoknál a figuráknál, akiket korábban játszott. Sajnálom is, hogy a későbbi sorozataiban nem osztották rá újra Balázs Ágit, mert egy igazán megnyerő párosítás volt az övék.

A magyar stáblistát a felsoroltak mellett olyan színészek erősítették, mint Málnai Zsuzsa, Láng József, Ábel Anita és Sörös Sándor, azaz valljuk be, egy elég nívós szinkron született. Ma már szinte elképzelhetetlen, hogy egy telenovellában például Molnár Áron, vagy akár Csuja Imre szinkronizáljon. Azt nem állítom, hogy nem fogadnák el, de valamiért szélesebb körben ismert, amerikai szuperprodukciókhoz hangjukat adó nagy nevekben már nem gondolkodnak a szinkronrendezők ennél a műfajnál.

Ha már nevek, érdemes megemlíteni, hogy a szinkronban nem mindig voltak tisztában a karakterek neveinek helyes kiejtésével. Damián Montoróból például valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag Demien Montor lett, a Marcelo nevet Márcselónak ejtették – pedig helyesen Márceló lett volna –, de Clara asszonyból is túl sokszor lett Klára asszony.

Számomra mindezek ellenére egy kellemes emlék az Acapulco szépe. Most már ráadásul ideje is lenne, hogy ismét feldolgozzák, és remélhetőleg az 1987-es verzióhoz nyúlnának vissza, ami elvileg – részleteket látva belőle – sokkal logikusabb és reálisabb alkotás volt, mint az 1999-es remake-je.

Hegedűs Ádám Alex