Kaspar Hauser, avagy vissza az értelemhez – Kritika

Egy abszurd tanítás

A Homo Ludens Project által indított Váltófutás programsorozat részeként mutatták be a szegedi ZUG Színház és Művészeti Tetthelyen a Kaspar Hauser, avagy vissza az értelemhez című groteszk színházi paródiát. Az előadás az ismert, valós történeten alapuló karakter életének abszurd és szürreális feldolgozása. A főszereplő Kaspar Hauser, akit éveken át elzárva tartottak, majd a világ elé vetettek. A darab alkotói, Nahóczki Viktor, Orbán József és Szilágyi Szabolcs interaktív színházi élményt hoztak létre, ahol a nézők több alkalommal is szerepet kaptak, miközben a groteszk humorral átszőtt alkotás reflektált a világ ellentmondásaira.

Az előadás csupán kiindulópontként tekint az eredeti Kaspar Hauser történetre és az azt feldolgozó filmekre, könyvekre. A ZUG-ban bemutatott darabban a szerzők merőben új nézőpontból közelítik meg a karaktert. A korábbi művek inkább a rejtélyre és a társadalmi deperszonalizáció drámájára helyezték a hangsúlyt, addig ez az adaptáció groteszk paródiaként is felfogható.

Az előadás már az első pillanattól bevonta a közönséget: minden néző egy borítékot kapott, benne egy üzenettel, amelyet később, a darab adott pontjain a kiválasztottaknak fel kellett olvasniuk. Bár én nem kerültem sorra, az én borítékomban egy Boldog karácsonyt! kívánság állt. A szövegek közvetlenül nem formálták a történet alakulását, de hozzáadtak a humorhoz és az interakcióhoz.

A főszereplő, Orbán József teljes átéléssel hozta Kaspar figuráját, aki kezdetben még a legegyszerűbb szavakat sem ismeri. Az arca és a mozdulatai hűen tükrözik az elzárt világban felnőtt fiú zavarát és kíváncsiságát. A darab narrátoraként is felfogható Bakancs, akinek Balog József adta a hangját, sokszor ironikusan kalauzolta a közönséget a történet különös fordulatain keresztül. Hősünk életébe egy titokzatos idegen lép be, aki búvárruhában jelenik meg. Őt alakítja Szilágyi Szabolcs, aki remekül alkalmazza játékában a metakommunikációt, és sajátos módon próbálta oktatni a főszereplőt. Az ő különös párosuk adta a humoros felütést: dialógus nélkül, helyzetkomikumon és testbeszéden keresztül láthattuk Kaspar tanítását, amely groteszk és rendkívül szórakoztató jeleneteket eredményez.

A darab könnyedsége ellenére sokszor nehezen befogadható is tud lenni, mert komoly drámát is hordoz. A főszereplő szenvedése és tehetetlensége megrázó, és a nézőt szembesíti az elszigeteltség lélekölő hatásaival. A ZUG kis, zárt tere pontosan visszaadta a bezártság érzését, amelyben Kaspar élete hosszú éveken át telt, így a nézők is közel kerülhettek a történet szorongató világához. Az idő múlását jelképező futós jelenetek, amelyeket stroboszkóp fényeivel fokoztak, eleinte kifejezőek, de sokadjára már inkább zavaróvá és monotonná váltak, ami feszültség helyett némi türelmetlenséget okozott bennem.

Az abszurd humor és a drámai elemek egyensúlyba hozása lehetővé tette a mélyebb érzelmi hatások megjelenítését, miközben a nézők jól szórakoztak. Az előadás kreatív koncepciója megvalósította a groteszk pillanatok és a komoly üzenetek összekapcsolását, így a színpadon megjelenő események a valóság és a fantázia határvonalán mozogtak. Például a búvár jelenetei közül számos emlékezetes akad: az egyik ilyen, amikor szelfit próbál készíteni, de Kaspar állandóan megzavarja, vagy amikor mindketten egy-egy adag tányérra nyomott tejszínhabot dobnak a saját arcukba. Ezek nemcsak szórakoztatóak, hanem váratlanul zavarba ejtők is.

Balog József szinte a darab harmadik szereplőjévé vált, ahogy karakteres hangjával életet vitt a jelenetekbe, irányítva és kommentálva az eseményeket. Hangját remekül variálta, és ezzel egyszerre kapcsolódott a búvárruhás titokzatos idegenhez, Kasparhoz és a közönséghez is, akik időnként megszólaltak, amikor felolvasták a borítékokban található üzeneteket. Ezek a tanácsok, amiket Kaspar számára közvetítettek, további dimenzióval gazdagították az előadást és bevonták a nézőket is.

Balog József Bakancsként megidézett karaktere azonban idővel eltűnik, ezzel helyet adva Kaspar saját, formálódó hangjának. Központi elem, hogy a főszereplő fokozatosan tanulja a szavakat és a kommunikáció alapjait. Kezdetben csak próbálkozik a szavak megértésével, majd végül rövidebb tőmondatokat is képes kimondani, ami számára óriási előrelépés. Ez a folyamat nemcsak a karakter fejlődését tükrözi, hanem azt is, ahogyan az ember kapcsolódni próbál a világhoz a nyelv által. A búvár és a narrátor által megadott tanácsok mind szimbolikus tanulási lépcsők, melyek Kaspar tapasztalatlanságát és magányát is érzékeltetik.

A semmiből jött pillanatok a komikum és a meglepetés határán billegtek, többször is elbizonytalanítva, hogy valóban mit is próbál közölni az előadás. Kedveltem még azokat a pillanatokat is, amikor a szereplők néha kisétáltak a ZUG-ból. Kíváncsi lettem volna, hogy az éppen arra sétáló járókelők hogyan reagáltak egy búvárruhás emberre. A végéhez közeledve azonban a búvár eltűnik Kaspar életéből, ám a történetet egy titokzatos új szereplő érkezése fordítja még abszurdabb irányba. A végső, rejtélyes karakter megjelenése pedig a történetet egy új szintre emelte, meglepő kérdéseket hagyva maga után.

A színészi teljesítmények – különösen Orbán József és Szilágyi Szabolcs – remekül alapozták meg az előadás atmoszféráját. Az alkotók kiválóan használták a hangot és a vizuális elemeket, amelyek révén különleges, szürreális világot teremtettek. A darab végső varázsát az a rejtélyes, utolsó karakter adta meg, akinek jelenlétében Kasparral egy különleges párbeszéd bontakozott ki, ezzel váratlan lezárást biztosítva ennek az abszurd, mégis gondolatébresztő utazásnak.

Mátó Gábor

Fotók: Doby Orsolya