Konklávé – Kritika
Fehér füst, sötét titok
A Konklávé az egyik legnagyobb esélyesként indul az idei Oscar-gálán, hiszen nyolc jelölést is begyűjtött, köztük a legjobb film és a legjobb férfi főszereplő kategóriában. A történet a Vatikán falai között játszódik, ahol a pápa halála után a bíborosok titkos gyűlése, a konklávé dönt az egyház következő vezetőjéről. A főhős, Lawrence bíboros (Ralph Fiennes) eleinte a folyamat tisztaságának biztosítására törekszik, ám hamarosan politikai játszmák és mélyen eltemetett titkok hálójába keveredik.
A Konklávé Robert Harris azonos című regénye alapján készült, amely már megjelenésekor nagy sikert aratott. A rendezői székben Edward Berger foglalt helyet, aki a 2022-es Nyugaton a helyzet változatlan című háborús drámáért is felelt. Berger érzékeny és részletgazdag stílusa tökéletesen illeszkedik ehhez a zárt világhoz, amelyben a feszültség nem csatákban, hanem suttogásokban, pillantásokban és titkos megállapodásokban csúcsosodik ki.
A vatikáni intrikák és a pápaválasztás témája elsőre száraznak vagy nehezen befogadhatónak tűnhet, de a Konklávé feszült és precízen felépített drámája gyorsan rácáfol erre. A film nem próbál felesleges fordulatokkal vagy kívülről behozott konfliktusokkal operálni, kizárólag a konklávé folyamatára koncentrál, annak minden feszültségével és politikai játszmájával együtt. A választási folyamat úgy történik, hogy a bíborosok titkos szavazások során döntenek az új pápa személyéről, és ahhoz, hogy valakit megválasszanak, kétharmados többséget kell elérnie. Minden egyes voksolás után fekete vagy fehér füst jelzi a Sixtus-kápolna kéményéből, hogy sikerült-e új egyházfőt választani.
A film folyamatosan ismétlődő szavazási fordulókra épül, amelyeket a bíborosok közötti egyre növekvő feszültség és bizonytalanság határoz meg. Az egyik szavazás a másik után következik, fekete füst száll fel a Sixtus-kápolna kéményéből, jelezve, hogy még mindig nincs megegyezés. Az apró gesztusok, a suttogó beszélgetések és a szavazólapok cserélődése egyre jobban kiélezik a hatalmi harcot, míg végül elérkezik a döntő pillanat: a fehér füst végre felszáll, és a világ értesül róla, hogy új pápa született.
A konklávé zárt világa nemcsak a szavazásokról, hanem a személyes érdekekről és hatalmi játszmákról is szól. Lawrence bíboros ugyan megpróbál objektív maradni, de a jelöltek körüli intrikák és az elhunyt pápa rejtélyes ügyei egyre inkább belevonják a játszmákba. A filmben Bellini bíboros (Stanley Tucci) a reformerek reménye, míg Tedesco bíboros (Sergio Castellitto) a konzervatív vonalat képviseli, és éles ellentétük meghatározza a választás irányát. Adeyemi bíboros (Lucian Msamati) történelmi lehetőséget hordoz magában, ám radikális nézetei megosztják a testületet. Tremblay bíboros (John Lithgow) háttérben mozgó manipulátorként próbálja saját hatalmát erősíteni, míg az utolsó pillanatban érkező titokzatos Benitez bíboros (Carlos Diehz) teljesen felborítja az egyensúlyt.
A film egyik legnagyobb erőssége a párbeszédekben rejlik: az udvariasnak tűnő szavak mögött mély politikai csatározások és évszázados belső ellentétek húzódnak meg. A Sixtus-kápolna falai között zajló események szinte színpadiasak, de sosem válnak mesterkéltté. Minden szó, minden pillantás jelentőséggel bír. Közben a külvilág sem marad csendben: jelen vannak a városon belüli támadások, robbanások, füstoszlopok, amelyek emlékeztetik a bíborosokat arra, hogy a döntésük nemcsak az egyház, hanem a világ sorsa szempontjából is kulcsfontosságú.
Az alkotás különlegessége, hogy kétnyelvű: angol és olasz párbeszédek váltakozása még hitelesebbé teszi a vatikáni környezetet, és segít árnyalni a karakterek közötti dinamikát. A színészi játék rendkívül erős, Ralph Fiennes visszafogott, de érzelmileg mégis mély alakítása remekül illik a karakteréhez, míg Stanley Tucci és John Lithgow karizmatikus jelenléte még feszültebbé teszi a bíborosi tanácskozásokat.
Edward Berger rendezése letisztult és precíz: a kamera mozgása, a gondosan megkomponált képek és a fény-árnyék játék mind azt az érzetet erősítik, hogy a néző is ott van a zárt ajtók mögött. A látványvilág monumentális, de nem hivalkodó, a díszletek és a kosztümök pedig olyan aprólékosan kidolgozottak, hogy szinte tapinthatóvá válik a vatikáni miliő. Az egész film egy feszült kamaradráma, amelyben a csend és a kimondatlan szavak éppolyan fontosak, mint a nyílt konfrontációk. Egyetlen megosztó pont a befejezés lehet, amikor kiderül az újonnan megválasztott pápa legnagyobb titka, de ezt már mindenki döntse el maga, hogy mennyire tudja befogadni az ott felfedetteket.
Mátó Gábor