Már 40 éve, hogy Marty McFly először visszautazott az időben
Valamikor 2000 környékén, úgy 8 éves lehettem, amikor először találkoztam a Vissza a jövőbe című filmmel. Nem emlékszem pontosan, hogyan került a képernyőre, talán egy vasárnap délutáni tévévetítés volt, de az biztos, hogy azonnal magával ragadott. Marty McFly laza gördeszkázása és a nyolcvanas évek energiája, valamint az időutazás rögtön beszippantott, és már akkor tudtam, hogy ez élmény örökre velem marad. Azóta eltelt pár év, és idén nyáron lesz 40 éves az ikonikus alkotás.
A történetet valószínűleg a legtöbben kívülről fújják, de ha valakinek kimaradt volna, akkor itt van röviden: a sztori középpontjában Marty McFly, egy hétköznapi tinédzser áll, aki egy félresikerült időutazás során 1985-ből 1955-be csöppen. Itt nemcsak saját szülei jövőbeli kapcsolatát kell megmentenie, hanem valahogy vissza is kell jutnia a saját korába.
A Vissza a jövőbe azért lett igazi klasszikus, mert minden elemében ott rejlik a varázslat. A DeLorean időgép futurisztikus, mégis ikonikus dizájnja, Marty gördeszkás jelenetei és a film pörgős, magával ragadó tempója azonnal bevonzzák a nézőt. Alan Silvestri felejthetetlen zenéje pedig tökéletesen fokozza az izgalmat, a történet pedig tele van humorral és szívvel, ami miatt még ma is ugyanolyan élvezetes, mint évtizedekkel ezelőtt.
Gyerekként minden egyes alkalommal, amikor megnéztem a filmet, az volt az első gondolatom, hogy nekem is meg kell tanulnom gördeszkázni. Marty laza mozdulatai annyira menők voltak, hogy nem lehetett nem próbálkozni. Persze néhány kisebb bukdácsoláson és egy-két botladozó guruláson túl nem sokra jutottam, de a lelkesedésem határtalan volt. Aztán az évek alatt a nagy trükkök elmaradtak, de ha kell, talán a mai napig képes vagyok egyenesen gurulni.
Magyar nézőként nem lehet szó nélkül elmenni az ikonikus magyar szinkron mellett. Természetesen az eredeti, első verzióra gondolok. A fiatal Rudolf Péter Marty McFly-ként tökéletes választás volt, és Rajhona Ádám is zseniálisan hozta a kissé őrült, de zseniális Dokit. Kettőjük játéka annyira jól működött, hogy szerintem a magyar szinkrontörténelem egyik legjobb darabja lett belőle.
A Vissza a jövőbe szerencsére azon ritka franchise-ok egyike, amely megőrizte ikonikus státuszát anélkül, hogy felesleges folytatásokkal vagy remake-ekkel hígították volna fel az örökségét. Manapság, amikor minden sikeres filmből univerzumot akarnak építeni, különösen üdítő, hogy Robert Zemeckis és Bob Gale mindig is ellenezték egy újabb epizód elkészítését. Persze volt egy rövid életű rajzfilmsorozat és néhány videojátékos folytatás, de ezek inkább kiegészítő érdekességek maradtak. Az emberek emlékezetében örökké a trilógia fog élni úgy, ahogy van, tökéletesen.
Rengeteg mindent láttam azóta, de a Vissza a jövőbe továbbra is az abszolút kedvencem maradt. Nemcsak egy szórakoztató kaland, hanem egyfajta időutazás is a saját gyerekkoromba. Ha meghallom Alan Silvestri dallamait vagy az ikonikus párbeszédeket, akkor azonnal visszarepülök egy gondtalanabb időbe. Számomra ez a film maga a nosztalgia, a zene, a humor és az a fajta optimizmus, amit néha jó lenne visszahozni a mindennapokba. Bár az igazi időutazáshoz talán kellene egy fluxuskondenzátor, de szerencsére nem csak akkor látok csodát, amikor elérem a 88 mérföld per órát.
Mátó Gábor