Marvin Lvivben: Robotlélek az irodában

Lviv, Ukrajna
2030. október

2030 őszére Marvint szoftveresen frissítették, kicserélték a kopóalkatrészeket, valamint a komplett motort is a robotban. Így a korábbi 80 kWh-ról 100 kWh-ra emelkedett az akkumulátor kapacitása, ezzel már több, mint egy teljes napot tudott működni töltés nélkül intenzív teljesítmény mellett is. Főszereplőnk új állomáshelye Lviv lett, ahol a kormányhivatal – ami egyben Bevándorlási Hivatal is – szürke, kissé kopott épületében kezdett dolgozni. Az orosz–ukrán háború után négy évvel a város hatalmas tömegeket vonzott, akik új otthont kerestek vagy menedéket reméltek a településen, ahol ráadásul a megélhetés is olcsóbbá vált.
Marvin feladata az volt, hogy felgyorsítsa az adminisztrációs folyamatokat és enyhítse a dolgozók terheit. Az Európai Unió mesterséges intelligenciával foglalkozó szervezete emiatt az ukránoknak adta egy kölcsönadási szerződéssel a német gyártmányú robotot. Marvin hibátlanul sorolta fel az ukrán törvényeket és adatbázisa a világ legtöbb nyelvét ismerte. Minden információt azonnal feldolgozott és gyors megoldásokkal szolgált. Azonban hiába volt a sebessége lenyűgöző, az emberek áradata és a problémák mélysége őt is próbára tette. Míg organikus testben élő társai megengedtek egy-egy barátságos gesztust, a mesterséges intelligencia makacsul tartotta magát a szabályokhoz, az ügyfelek viszont pont emiatt nem kedvelték.

– Marvin, néha a szabályok mögé kell nézni! Nem láttad, hogy ez egy beteg idős asszony, aki az elhunyt férje nyugdíjpénztárát akarta megszüntetni? – kérdezte tőle egy nagydarab kollégája. Az asszony, akiről beszélt, ott ült pár perccel korábban, egy kopott, virágmintás kendőben, amely alól vékony, ősz hajszálak bukkantak elő. Reszkető kezei görcsösen szorongatták a megsárgult, foltos papírokat. Az idős nő zavartan próbált magyarázkodni, miközben Marvin kimérten, ridegen böngészte a dokumentumokat.
Kérem, a férjem halála óta nem tudom, mit csináljak ezzel. Idős, beteg ember vagyok – mondta halkan, szinte suttogva, de Marvin figyelme a szabályzat paragrafusaira szegeződött, nem a nő gyámoltalan tekintetére. A robot egyszerűen tájékoztatta, hogy nem tud többet segíteni, kéri a következő személyt.

Marvin rövid szünetet tartott, miközben rendszere próbálta feldolgozni az érzelmek komplex hálóját. Nem volt beprogramozva arra, hogy mérlegeljen. A robot valójában rövid, egyszerű ügyek megoldásában/elvégzésében volt alkalmazható, amikor csak aláírni, pecsételni kellett vagy éppen digitális adminisztrációra volt szükség. A fiatalabb várakozók kedvelték, mivel például személyi igazolványt tudott készíttetni, gépkocsi adásvételi szerződést intézni, vagy éppen különböző bírságok befizetését is elvégezte. Utóbbi funkcióját sokan kedvelték, hiszen így nem kellett a delikvenseknek egy ember előtt szégyenkezniük, a robot bal kézfejébe volt integrálva egy bankkártya terminál, amin keresztül befizették az ilyen-olyan bírságot, majd távozhattak is egy hivatalos dokumentummal.
Marvin működése az ősz folyamán megváltozott. Kevesebbet beszélt, mint korábban, de hatékonyabban dolgozott. Sikerült algoritmusokat fejlesztenie, amelyek gyorsították a papírmunkát, hogy a dolgozók több időt szentelhessenek az ügyfelekkel való közvetlen kapcsolatra. Az iroda vezetője, Dr. Juray Sztanyiszlavszkij, aki egyben az Ivan Franko Lvivi Nemzeti Egyetem Irodalomtudományi Intézetének egyetemi adjunktusa is, szerette gardírozni, fejleszteni a robotot, ez csak amolyan hobbi volt számára, Marvin magától is változott. Csendben figyelte ahogy megoldást talál egy-egy helyzetre, az archívumok, korábbi dokumentumok átnyálazásával. Csak éppen a gépeknek nem volt nyála.

– Ennek a gépnek nincsenek érzései, nem fárad el úgy, mint mi földi halandók. Akkor miért vagy itt? – kérdezte Marvintól Sztanyiszlavszkij hangosan.

Marvin nem tudta figyelmen kívül hagyni saját korlátait. Ahogy a napok teltek, az érzékelői egyre több adatot gyűjtöttek az emberi érzelmekről és a feldolgozáshoz szükséges energia nőtt. A fő feladata 3-4 hónap elteltével az iratrendezés lett. Az iroda vezetője továbbra is személyesen szerette istápolni a digitális beosztottját, amit az alkalmazottak csak fura szemmel figyeltek. Ráadásul havonta kétszer a német cég helyi alvállalkozó technikusai is mustrálták a gépet.

– Az van, hogy ebbe a robotba két memóriát integráltak. Van egy SSD alapú, ez ugye az adattároló. Ezt gondolom, nem kell magyarázni az adjunktus úrnak – jelentette ki kissé flegma hangon az ősember kinézetű informatikus. Annyira hosszú haja és szakálla volt, hogy az arcát nem is igazán lehetett látni.

Juray Sztanyiszlavszkij és a helyettese, Katherina Holomsha csak bárgyú tekintettel bólintottak, hogy: rendben. A technikus egy gyors diagnosztika után megállapította, hogy Marvin rendszere túlságosan leterhelt. Az érzelem-feldolgozó modulja olyan adatmennyiséget próbál feldolgozni, amit egyszerűen nem bír el.

– Az emberek túl sok érzelmet hagynak maguk után – jegyezte meg a technikus. – Egy gép nem erre lett tervezve.
– Mit lehet tenni? – kérdezte Sztanyiszlavszkij.
– A benne lévő rendszer egy úgynevezett felhőalapú tároló – folytatta a technikus. – Ez azt jelenti, hogy az adatok nem a testben, hanem egy távoli szerveren tárolódnak. Így a robot könnyen hozzáférhet az adatokhoz.
– Ez már tíz éve is hasonló volt – válaszolta a férfi. – De hogyan tudja feldolgozni az érzelmeket?
– Van egy mesterséges intelligencia rendszere, amely képes az érzelmek felismerésére és feldolgozására. A rendszer elemzi a hangot, a beszédet, az arckifejezéseket és így képes azonosítani az alapvető érzelmeket, mint a boldogság, a szomorúság, a harag vagy a félelem. Ezeket az adatokat aztán a felhőbe küldi, ahol egy összetett algoritmus elemzi és kategorizálja őket.
– És mi történik az adatokkal? – kérdezte Holomsha.
– Az elemzett adatok alapján a szoftver képes megfelelően reagálni. Például, ha valaki szomorúnak tűnik, a robot egy-két bátorító mondatot mondhat, vagy megpróbálhat egy viccet mesélni. A rendszer folyamatosan tanul, így egyre jobban megérti az emberek érzelmeit és képes hatékonyabban kommunikálni velük.
– De mi van, ha valaki olyan érzelmeket mutat, amelyeket a számítógép nem ismer fel?
– Ez a jó kérdés – válaszolta a technikus. – A rendszer folyamatos fejlesztés alatt áll, idővel képes lesz egyre több és összetettebb érzelem felismerésére. Azonban mindig lesznek olyan helyzetek, amelyekre nem tud megfelelően reagálni.
– Aha… – reagálta le a hallottakat Holomsha.
– A gond ott kezdődik, hogy a cég már kísérletezik egyfajta kollektív tudat létrehozásán. Tehát a felhőbe feltöltött adatokat a robotok nem egyénileg, hanem kollektíven tanulják. Minden gép rálát a sorstársa behatásaira, gondolataira is. Mindezt adminisztratív tényekkel indokolják. Viszont képzeljék csak el, hogy ez mennyi veszélyt hordoz magában, ha egyszer a mesterséges intelligencia ellenünk fordul, vagy csak kiszivárognak bizonyos adatok – zárta sóhajtva az okfejtést az ápolatlan kinézetű szakember.

Mint minden korábbi helyzetben, úgy döntöttek, hogy megpróbálják újraindítani Marvint. A kísérlet sikerrel járt, de valami megváltozott. Válaszai lassabbak lettek és úgy tűnt, mintha bizonytalan lenne. Az adatai közé valami megfoghatatlan került: az emberi történetek súlya. A hivatal dolgozói hamar észrevették a változást. Az nem mondható, hogy a robotnak érzései lettek, de a megtapasztalt, elmondott adatokat folyamatosan tanulmányozta. 2030 decemberére már 18 hónapja működött, ebből fél évet dolgozott Európa legszegényebb országában. Eljutott arra a szintre, hogy jobban kontextusba helyezte önmagát és rájött arra, hogy mi az ő valódi szerepe egyéni szinten. A körülötte lévők eddig is tudták, viszont most már ő maga is látta, hogy mikor van szükség humán döntésekre.
Egy nap elérkezett az a pont, amikor Marvin egyszerűen nem tudta folytatni a mókuskereket. Egy menekült csoport érkezett, és a kérelmeik között ellentmondások hada sorakozott fel. Néhányan azt állították, hogy háború elől menekülnek, míg mások gazdasági okokra hivatkoztak, ami megkérdőjelezte a jogosultságukat a kérelemre. Voltak, akik már korábban érkeztek az országba turistaként, és csak ezután nyújtották be kérelmüket, míg mások azonnali védelemre hivatkoztak, de nem tudtak egyértelmű dokumentumokat bemutatni. Volt közöttük afrikai és közel-keleti bevándorló is, akik az Ivan Franko Lvivi Nemzeti Egyetemen akartak tanulni, de mások csak ideiglenes védelemben reménykedtek, amíg tovább utazhatnak Nyugat-Európába. Marvin minden adatot feldolgozott, minden szabályt elemezett, de végül csak ennyit mondott:
– Nem tudom eldönteni. Emberi ítélet szükséges, hívok egy kollégát – tájékoztatta a csoportot.

Marvint végül áthelyezték. Dr. Juray Sztanyiszlavszkij iskolába nem akarta küldeni oktatni, mert ahhoz megint módosítani kellett volna szoftveresen, úgyhogy megtalálta a megfelelő megoldást. Az egyetemi adjunktus korábban alapított egy saját múzeumot, amely körülbelül egyórás programot kínált, és a háborúban elesett gyermekek, fiatalok emlékének állított emléket. A mesterséges intelligencia itt aztán edukálódhatott tovább, új ismeretekre tett szert és érzelmileg is fejlődött. Sztanyiszlavszkij kérésére a cég frissítette az érzelem-feldolgozó modulját, így az a múzeumi környezetben tovább működött. Lviv, a színes, gazdag történelemmel rendelkező város lassan életet lehelt Marvinba. A robot immár nem csak a gép precizitásával, hanem valami mélyebb megértéssel kezdte szolgálni az embereket, ha még nem is ébredt tudatára, de már tisztán látta önmaga helyzetét az őt körülvevő világban, és érezte, hogy még jó ideig Ukrajnában marad, ha megbecsülik az itt élők.

Szabó Máté