Radikális ifjak és Mészáros Lőrinc utca fogadott minket az irodalmi díjátadó felé vezető úton
Március 15-én az ünnepi megemlékezések mellett az irodalom is szerepet kapott Budapesten, a Fedák Sári Színházban megrendezett Irodalmi Rádió díjátadóján. Az év diák írója és költője 2025 címen futó eseményen versekkel és prózákkal lehetett nevezni több kategóriában, ahol tehetséges fiatal szerző munkáit ismerték el. A Garmada is részt vett az ünnepségen, hiszen a szerkesztőségünk egyik tagja, Szabó Máté is megmérettette magát a pályázaton, aki Szegedi M. Bence álnéven indult a Marvin, a Nagy Károly című írásával.
Bevallom, korábban nem ismertem sem az Irodalmi Rádiót, sem a Fedák Sári Színházat. Az Irodalmi Rádió egy olyan platform, amely teret ad a kortárs íróknak és költőknek, így lehetőséget biztosítva számukra a műveik bemutatására és népszerűsítésére. A Fedák Sári Színház pedig egy kicsi, nem túl jelentős színház, amely 2015 óta működik önálló játszóhelyként Soroksáron, ahol korábban amatőr társulatként tevékenykedett a helyi művelődési házban, gálaesteket és operetteket rendezve.
Radikális utazás a Mi Hazánk Ifjaival
Az utazás eleje nyugodtan telt, Szegedről kényelmesen indultunk, és zavartalanul haladtunk Kecskemétig. Itt négy fiatal szállt fel, akik a Mi Hazánk Ifjai közösséghez tartoztak. Nem sokkal később aktívan beszélgetni kezdtek velünk a politikai nézeteikről, amelyeket nyíltan megosztottak az utastérben. Az út hátralévő része így már jóval hangosabb és feszültebb légkörben folytatódott.
Ahogy telt az út, a beszélgetés egyre szélsőségesebb irányt vett, és mire észbe kaptunk, már a kémiai kasztráció mellett érveltek teljes meggyőződéssel az ifjak. Fogalmam sincs, hogyan jutottunk el idáig, de az abszurditás itt még nem ért véget. Az egyik fiatal előhúzott egy saját maga által írt 12 pontot a nemzeti ünnepre, amit büszkén átnyújtott nekünk. A dokumentum minden sora a valóságtól elrugaszkodott politikai utópiákat tartalmazott. Volt benne szó szuverenitásról, nemzeti szellemű oktatásról és egy sor olyan követelésről, amelyeket ebben az országban senki sem tudna megvalósítani, főleg nem ilyen radikális gondolkodásmóddal. Az egész helyzet inkább tűnt paródiának, mint komoly politikai eszmecserének.
Végül szerencsésen megérkeztünk Budapestre, de ahogy Soroksár felé haladtunk, a környék egyre kihaltabbnak tűnt, ami meglepő volt egy nemzeti ünnepen. Néhol azért feltűnt néhány ember, de egy-két alak olyan furcsa volt, hogy néha már tényleg elgondolkodtam, mennyire jó ötlet volt épp erre jönni. A Fedák Sári Színházhoz vezető úton azért akadt egy kisebb meglepetés: a buszmegállók neveit hallva egyszer csak feltűnt egy Mészáros Lőrinc utca nevű megálló. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy ez most valóság vagy valami szatirikus művészeti installáció, de mire felfogtam volna, már tovább is gurultunk.
Kívülről akár orvosi rendelő is lehetne a Fedák Sári Színház
A színház első ránézésre inkább emlékeztetett egy kisebb orvosi rendelőre, mint kulturális intézményre. Megérkezve a bejárathoz egy félig megolvadt kuka koronázta meg az összképet, de ezen a ponton már inkább kortárs műalkotásként tekintettem rá. Elvégre, ha van már Mészáros Lőrinc utca Kispesten, akkor miért ne lehetne a városkép része egy szürrealista hulladékszobor is?
A díjátadó alkalmára az Irodalmi Rádió kiadott egy antológia válogatáskönyvet a pályázatra érkező legjobb írásokból, amely az Érd el a csillagokat! címet kapta. Máté kollégám írása is bekerült a kötetbe, ami miatt különösen izgatottan lapozgattuk a friss kiadványt. Maga az ünnepség teltházas volt viszont számomra elég laposnak tűnt: díjátadás, taps, díjátadás, taps, felolvasás, taps és így tovább, két órán keresztül. A monotonitást csak az tette furcsábbá, hogy valami megmagyarázhatatlan okból végig a The Sims dallamaira hasonlító zenék szóltak, ráadásul azok, amiket házépítés közben hallhatunk a játékban. Ezt kihasználva fejben gyorsan megterveztem egy olyan színházat, ahol jobban megoldott a levegő áramlása, mert a Fedák Sári Színházban a rosszullét és az ájulás kerülgetett egy idő után.
Abban a pillanatban, ahogy véget ért a díjátadó, kirohantam az utcára, hogy végre friss levegőhöz jussak. Egy rövid vacsoraszünet után elindultunk vissza Szegedre, lezárva ezt a furcsán ingadozó irodalmi gálát, amely délután 3-tól 5-ig tartott. A díjátadó nem hagyott mély nyomot bennem. A hangulat inkább fáradt, mint ünnepélyes volt, és az esemény dinamikája is hagyott kívánnivalót maga után. De legalább a Garmada kicsit népszerűsödött, és Máté írása bekerült az antológiába, ami mégiscsak egy apró, de értékes eredmény.
Mátó Gábor