Rigójancsi és életleckék
Megvan az az érzés amikor egyedül koslatsz a hűvös, ködös téli utcán Budapesten? A vastag télikabátodban, kötött sapkádban, nyakvédődben vagy sáladban nagyon népszerűnek érzed magad. Szóval most egyedül vagy, de mégis menőnek tűnsz, mert teljesen sötétbe öltöztél. Olyannak érzed magad a sok ruhától, mint egy fekete színű Michelin baba.
Ha bárki megszólít, akkor magabiztos leszek, mert a ruhám is jól néz ki meg alapból a cukrászdába megyek – gondoltam magamban. A 20-as évek közepe az az időszak, amikor egyesek már házasodnak, gyereket vállalnak, más eszi a dobozos pizzát az albérletben, és olyanok is akadnak, akiknek fogalmuk sincs az életről és szenvednek a szüleik házában. Budaörsön, a Harmat utcában sétáltam. Az 1-es főút mellett lévő kézműves cukrászda volt a célirányom, csak némi kerülővel értem el a célt, amikor megjelent egy váratlan ismeretlen ismerős.
– Szia! – erős felkiáltással köszönt, én meg csak zavartan tekintettem rá.
Egy csinos, korombeli, barna szemű lány állt velem szembe teljes téli felszerelésben, mindössze az tűnt fel, hogy mintha kicsit pocakos lenne. Arra gondoltam, hogy egy volt egyetemi csoporttárs, valami osztálytárs lehet. Döbbent tekintettel, tátott szájjal néztem, hogy milyen ember kereshet engem.
– A Szabó Máté. Hogy vagy? Már itt laksz? – kérdezte.
– Ja, én nem. Én…nekem egy ismerősöm lakik itt – válaszoltam zavartan.
Még mindig nem voltam biztos benne, hogy ki áll velem szemben. Talán az egyetemen találkozhattam vele. A zavartságtól még a hibernált arcom is vörös lett.
– Jó rég volt a gólyatábor, mondjuk azóta gondolom már megcsináltad az egyetemet… – hangzott el a mondat, amire választ várt.
– Ja, végeztem – mondtam még mindig zavartan.
Ekkor esett le, hogy kicsoda. Persze, annyira triviális volt, Bettina, aki a főgólyám volt, még az összegyetemi gólyatáborban. Eltelt öt év, én pedig meg sem ismertem.
– Jól vagy?
– Persze, ugye munkát keresek meg mostanában gyakrabban járok Pestre. Nyilván az a cél, hogy így legyen valakim, meg hátha bejön valami tartós munka – válaszoltam közhelyesen.
Lerítt rólam, hogy semmi újat nem tudtam neki mondani a kérdésre.
– Na, az jó. Ugye nálunk már bővül a család meg összeházasodtunk és így most itt kötöttem ki – összegezte röviden.
Valahogy ledöbbentett, teljesen lesokkolt, hogy egy nálam mindössze egy évvel idősebb ember már gyereket vár és férjezett. Próbáltam leplezni a zavaromat, de belül egyre erősebben kavarogtak az érzéseim.
Vajon én rontottam el valamit az életemben, hogy ilyen távolinak tűnt számomra mindaz, ami neki már természetes? Mi a baj velem? – tettem fel némán a kérdést. Végül mindössze egy bólintással és egy erőltetett mosollyal válaszoltam.
– Én rohanok is, mert még bevásárolok – ezzel a mondattal és sietős léptekkel továbbállt a szürkés téli időjárásban.
Újra hoztam a formámat – gondoltam magamban. Egy egyszerű rövid beszélgetés volt, én meg túlizgultam, miközben zavartan vigyorogtam. Ha lehetett még egyszer meglepődni, akkor az állam még jobban leesett. Hogy lehet az, hogy pont ő, ennyi idő után is felismert. Ezek szerint megjegyzett valahonnan.
Mennyi különböző emberi életút – összegeztem magamban. Nekem ez volt a karácsony előtti hét keddi tanulsága, hogy míg húsz évesen mindenki oly egyformának tűnik, addig eltelik öt-hat év és az emberek mennyire különbözőek lesznek. Az évek múlásával valóban meglátszik, hogy az emberek különböző döntéseket hoznak, más utakat választanak, és ez formálja őket. Van, aki már gyereket vár, én meg a cukrászdába sietek Rigójancsi-szeletet venni.
Szabó Máté
Képek forrása:
1. kép
URL: https://hu.wikipedia.org/wiki/Buda%C3%B6rs
2. kép
URL: https://www.mindmegette.hu/recept/a-legfinomabb-rigo-jancsi