Szaloncukor Scrooge

Mindig nyitott szemmel kell járni a világban. Sokszor hallottam már ezt eddigi életem során, de nem könnyű betartani. Álmosan, hazafelé tartva vonattal, a harmadik átszállás után már azt sem venném különösebben szemügyre, ha vonatrablók özönlenék el a kocsit.

Az egyik esti vonatutamon hamar álomba zuhantam. Mielőtt még elértem volna a REM-fázist, különböző furcsa helyzeteket kezdtem el vizionálni. Az egyik ilyen egy lebegő szaloncukor volt, abban a tipikus angyalkás, sárga-piros csomagolásban, ahogyan az ember emlékezetében él. Mikor beszédre nyitotta a száját – mert miért ne tette volna –, akkor láttam meg a tűhegyes fogait, amikből volt vagy hatvan abban a gyűszűnyi szájában.

– Jöttem rontani a levegőt! – szólalt meg ördögi hangon.

– Aludni próbálok. A legújabb Jenna Ortgea filmben nem keresnek statisztát? Kopogtass náluk. Amilyen ocsmány vagy, talán még valami nagyobb szerepet is kaphatnál – válaszoltam kókadozva.

– Megfejeljelek? – reagált ingerülten.

Nem bírtam már cérnával, ezért megkérdeztem tőle, hogy a fenébe hívják. Bár ne tettem volna.

– Az elmúlt Mikulások szelleme vagyok – érkezett a meglepő válasz. Egy szaloncukor, akit soha nem ettek meg. Tudod miért?

– Ne csigázz!

– Mert tejkaramella vagyok! Érted? Tejkaramella! Melyik gyerek szeretne karamellát találni a Mikulás csomagjában? A csokoládégyártók csökevénye vagyok. Ha nem fogyok el év közben, decemberben eladnak szaloncukorként. Szépen becsomagolnak és kitesznek a gané zselések mellé a boltok polcaira. Tudod te, milyen nagyra vannak magukkal? Minden évben ők a legnépszerűbbek!

– A világ összes fájdalmát cipeled, haver.

– Melyik a kedvenc ízed? – érdeklődött tenyérbemászó, gúnyos vigyorral a képén.

Hirtelen eszembe jutottak egykori tesitanárom szavai, amikor Mikuláskor szaloncukrot osztottak: "Fene a beledet! Te zseléset kaptál? Az enyém tejkaramella".

– Melyik a kedvencem? – kérdeztem vissza kaján mosollyal az arcomon. – A zselés!

– Megöllek! – kiáltott Eric Cartman-re hajazó hanglejtéssel a mérges cukor.

Ekkor egy képszakadás, és valami megmagyarázhatatlan okból egy villamosszékben találtam magam, lekötözve. Előttem Enrique Rocha színész állt, ami már csak azért is fura, mert három éve meghalt. Mögötte egy óriási, emberméretű fidget spinner lógott a semmiben.

– Én vagyok a jelen Mikulásainak szelleme.

– Hogy szellem vagy, abban nincs kétségem.

– Kuss! – mordult rám öblösen, mint aki háromévnyi slejmet akar felkrákogni. – Látod a pörgettyű három ágát?

– Én már nem tudom, mit látok. Kár volt megenni azt a nagy adag pörköltöt a Tescóban így estére.

– Nem megmondtam, hogy kuss legyen?

– Maga kérdezett!

– Ne veszekedj velem! – utasított parancsra, egyre nagyobb dühvel. – A spinner egyik ága a múlt, a másik a jövő, a harmadik a jelen. Most az utóbbiban vagy, a markomban. Mennyit adakoztál idén a MOSZAT-nak?

– Parancsol?

– A Mikulások Országos Szakszervezeti Tanácsának, te idióta! – szidott, majd rohamléptekkel közeledett felém.

– Én… én nem tudtam, hogy adakozni kell – nyögtem ki remegve.

– Még nem késő! A számlaszámot elküldöm ímélben.

Gyorsan visszalépett a spinner-hez, és megpörgette. Ahogy néztem hogy forog megállás nélkül, körbe-körbe, teljes transzba estem. Mikor magamhoz tértem, zavaromban felkiáltottam: "Jól játszott a Megveszem ezt a nőt-ben!" Miután felnyitottam a szemem, elszégyelltem magam. Túl hangos voltam. Minden szempár rám szegeződött. A nagydarab kalauz szmörtyögött valamit a vastag bajsza alatt, de nem volt fejem hozzá, hogy értelmezzem. Kis idő múlva finom illat csapta meg az orrom. Mandarin. Egy tömzsi asszony ült előttem a Piroskának becézett Bzmot vonat következő ülésén. Nassolni készült, ám előtte elindított egy váratlan hangfájlt, és nem a Spotify-on: "Köszönöm Jehova, hogy ételt adtál a számba, és hogy utat mutatsz tanúidnak…" Öröm volt hallgatni, ahogy a Google Fordító albán akcentussal felolvasta e gyönyörű imát. A feketelevesre viszont nem voltam felkészülve. Egy jó kis gospelre. Lehet, én vagyok túl laikus, de mióta része a Jehova tanúi egyháznak az afroamerikai gospel? Magam sem értem, miért, de odakiáltottam neki.

– Hé, mama! Bírom ezt a zenét! Mi a címe? – érdeklődtem gyanútlanul.

Nem számítottam rá, hogy mikor megfordul, az egész feje lángokban áll majd, és azt kiáltja, hogy:

– Én vagyok a jövendő Mikulások szelleme!

– Nyasgem most már tényleg! Dickens írja az álmaimat, vagy mi van? – hergeltem fel magam.

– Elfelejtettél hinni a Mikulásban, Ádám! Te és a hasonszőrű társaid több ezer alkalmi Szent Miklós részmunkaidejét teszitek ezzel kockára! – ordibált velem tüzelő tekintettel.

Ekkor, derült égből villámcsapásként, a vonat egy nagy fidget spinnerré vedlette át magát, és a feje tetejére állt velem együtt. Lógtam lefelé a pörgettyű harmadik ágáról a puszta lég felé.

– A jövő! A jövőmről lógok lefelé! Ha elengedem, nekem annyi! – kiáltottam torkom szakadtából, miközben minden porcikám remegett.

Egy több tonnás, szőrös kéz nyúlt felém a magasból, ami teljes erőből megpörgette a spinnert, én pedig rögtön, mint egy műugró, pördültem párat a levegőben, majd a mélybe zuhantam. Annyira azért még volt időm, hogy elolvassam a kézfejre tetovált feliratot, ami annyi volt: ____

Hegedűs Ádám Alex