Valentin-napi retrospektív II.

2008

Milyen volt a Valentin-nap 20 éve? Fogalmam sincs. 24 vagyok. Bár szoktam mondani, hogy hároméves koromtól vannak emlékeim az életemből, de valahogy az első Valentin-napi emlékem csupán hétéves koromra tehető. A fene tudja, miért, de pontosan emlékszem arra a napra. Aznap a kecskeméti kórház pulmonológiáján volt jelenésem, majd a vizsgálat után betértünk a McDonald's-ba. Természetesen február 14-én már akkor is a Valentin-napról szólt minden még a gyorséttermekben is. Mindenhol piros szívecskék papírból és lufiból. Rózsaszín volt a világ is. A gyerekmenü is ehhez igazodva a romantika tematikáját követte, ami elég vicces, hiszen a gyerekek tudtommal nem szoktak a szerelemről ábrándozni.

A sajtburgerem és a sült krumplim mellé két műanyag játékkutyát választottam az Asterixből a Happy Meal Menü részeként, amik egymással csókolóznak. Miért pont ezt? Azt hiszem, a B-variáció valami nekem nem tetsző játék lehetett, ráadásul hívogató volt, hogy egy játék kettő figurát foglalt magában. A Valentin mellett talán az Asterix névet hallottam aznap a legtöbbször. Marketing szempontból kézenfekvő és jövedelmező volt a McDonald's-nak a képregényhős gallokkal foglalkozni, hiszen akkoriban mutatták be az Asterix az olimpián című filmet.

A játék képében a főhős kutyája, Idefix és egy pudli lány tapadtak össze az orruknál fogva, egy szívet formálva így meg. Első pillantásra leesett, hogy mekkora szemfényvesztésnek lettem az áldozata. A két kutya orrában egymással ellentétes pólusú mágnesek voltak elhelyezve, amelyek vonzották a másikat, így el lehetett vele szórakozni, hogy összeérintjük az orrukat, és azok összeragadnak. Logikusabb és reálisabb lett volna, ha az egyiknek a szájába rakják a mágnest, hiszen így az meg tudta volna nyalni a másik orrát. Az Asterix-franchise is ekkor vált az életem részévé, ami azért is furcsa, mert sosem rajongtam igazán a gallok kalandjaiért, sőt nem is ismerem azokat töviről hegyire a mai napig sem. Mégis valamiért a környezetemben élők ettől a McDonald's-os játéktól kezdve elhalmoztak Asterixes dolgokkal. Kinder Meglepetés-játékok, DVD-rajzfilmek, PC-játékok, mégis emlékszem, hogy még a gyorséttermi diákmunkások is azon veszekedtek, hogy az alacsony sovány, vagy pedig a magas kövér figura Asterix. Pedig csak kedvesen megkérdeztem tőlük, hátha tudják.

Aztán hazamentünk. Ott ültem a katódsugárcsöves Vestel TV előtt, játszottam a csőröző kutyákkal és a TV2 adását bámultam. Az ikonikus "TV2 meg én" arculat még ikonikusabb dallamai szóltak az ajánló- és reklámblokkok között. Az ajánlóban Nemes Lenke polgármester asszony készülte örökbe fogadni az anyja által bántalmazott Magdikát a Jóban Rosszban-ban, Gombos Edina beharangozta az Aktív sztárpletykáit, majd Máté Krisztina és Bárdos András adtak ízelítőt a nap legfontosabb belpolitikai híreiből a Tények előzetesében. Ezután következett a Szellemekkel suttogó című misztikus krimisorozat legújabb része, melyet akkoriban imádtam, de sajnos azóta sem sikerült újranéznem.

Persze az esti Valentin-napi film sem maradhatott el. Ha jól emlékszem, szavazni lehetett arról SMS-ben, hogy három film közül melyik kerüljön adásba. Az egyik az I.Q. - A szerelem relatív volt, a másik a Földre szállt boszorkány, a harmadikra pedig, ha agyonütnek sem emlékszem. Talán a Ha igaz volna, de nem vennék rá mérget. Nem szeretem a romkomokat. Ezek közül is csak az utóbbit láttam, ami érdekes, hogy bármikor a tévé elé tud szegezni, ha csak meglátom. Reese Witherspoon-nak olyan szexuális kisugárzása van, hogy nem tudom elkapcsolni a tévét, ha ő szerepel benne. A másik főhősről, Mark Ruffalo-ról pedig csak annyit, hogy Crespo Rodrigo hangja szerintem sokkal jobban állt neki abban a filmben, mint Rajkai Zoltáné mostanában.

Hétévesen az ember minden hétköznapi dolgot természetesnek vesz, de a mából visszagondolva erre a napra, hihetetlen, hogy mennyire megváltozott a világ, és elképesztő, mennyivel emberibb volt akkor minden. Meg voltam békélve a kocka tévével, amin három csatornát lehetett csupán fogni, és az RTL Klub adásához mindig rángatni kellett a huzalokat, hogy egyáltalán lehessen valamit látni a Legyen Ön is milliomos!-ból és a Barátok köztből. Viszont legalább volt értelme bekapcsolni a tévét, mert nem csak a nonstop celebkedés ment benne. Ráadásul a várakozás izgalma is benne volt az emberben, hogy már csak pár perc, és kezdődik a kedvenc műsorom. Szabályosan visszafelé számoltuk az időt, hogy mikor kezdődik már a TV2-n mondjuk a Hetedik mennyország, vagy a Monk – A flúgos nyomozó. Hiába, a lineáris televíziózás szépségei sajnos már soha nem jönnek vissza. A McDonald's-os alkalmazottak sem a mobiljaikat nyomkodták, hanem egymással beszélgettek, ha éppen nem ezer fokon kellett égni munka közben. Lehet, hogy csak azért gondolok ezekre a 15-20 évvel ezelőtti dolgokra ilyen nosztalgiával, mert még gyerek voltam, és persze az idő amúgy is mindent megszépít, de én szerettem a 2000-es években gyereknek lenni, és örülök, hogy nem később születtem. Hihetetlen, hogy az alfa generáció tagjai már a születésüktől kezdve az okostelefont nyomkodják, és a bőség zavarában nem is tudják már értékelni az olyan egyszerű dolgokat, mint egy kis vacak játékfigura. Nem vagyok boomer, de néha úgy érzem, szívesebben élnék most is a 2000-es években, mint a mai, digitális nomádokkal teli 2020-as esztendőkben, amikor már magamon is érzem, hogy képtelen vagyok a digitális detox betartására. Annyira beszippantott engem is a mindennapi élethez elengedhetetlen digitális eszközök sokasága, hogy egy napot nem tudok eltölteni nélkülük. Bár igaz, hogy nem is engedhetném meg magamnak.

Felmerülhet persze a kérdés, hogy jobban szeretném-e, ha kézzel, papírra kellene cikkeket írni, esetleg írógéppel bajlódni órákig. Hülyék vagytok? Imádom a Web 2.0 adta lehetőségeket! Annyi viszont bizonyos, és ez már jó ideje a mottóm is: Zárjatok be egy szűk szobába egy katódsugárcsöves tévével, pár Heti Hetes VHS-sel és egy videólejátszóval, és egy szavam sem lesz egész nap.

Hegedűs Ádám Alex