Fiatal szív hívószava

Madeleine

1.

– Segítség! Valaki segítsen, nem tudok úszni! – hallatszott egy lány öblös, kétségbeesett segélykiáltása a sötét éjszakában.

Bár minden erejét bevetve, torka szakadtából üvöltött, az óriási zsivaj teljesen elnyomta az alapjáraton is vékony hangú lányt. Magának sem merte bevallani, de tudat alatt tisztában volt vele, hogy helyzete reménytelen. Körülötte mindenfelé víz hömpölygött. Nem akart meghalni, így megpróbált a kezeivel csapkodni, hogy fennmaradhasson, ám hiába. Egyre csak több és több vizet kortyolt akaratán kívül, és érezte, hogy lassan merülni kezd. Ő maga sem tudta, hogy arcán könnycseppek folydogálnak-e lefelé, esetleg izzadság, vagy pedig a tenger vize. Mindegyik sós, állagra is ugyanolyan, de őszintén teljesen mindegy is volt. Mindenesetre ez volt az utolsó gondolatmenet, amit lefuttatott az agyában, mielőtt el nem nyelték a habok. Ahogy merült egyre csak lejjebb és lejjebb, úgy tompult a többi jajveszékelés, míg végül el nem csendesült minden moraj, ami eddig annyi adrenalinlöketet adott neki, és felgyorsította a szívverését. A nagy kékség hirtelen elszíneződött, köszönhetően a sötét fátyolnak, ami egy pillanat alatt ráereszkedett a lány szemeire. Távolabb, a habok közül még kitüremkedett egy hajóorr, ám lassan az is elmerülni látszott a semmibe.

– Ne! – riadt fel álmából Madeleine Arriaga.

Madeleine verejtékezve, lihegve ébredt. Felült az ágyában, szívéhez kapott és nagyokat lélegzett. Már megszokta. Minden éjjel történik vele valamiféle szörnyűség az álmában. Két visszatérő eseménnyel kell szembenéznie éjszakáról éjszakára. A hajóbalesetet szereti jobban, már amennyire lehet szeretni egy katasztrófát. A másikra próbál nem gondolni, ennek ellenére évek óta nem telik el úgy egy nap, hogy ne jutna eszébe. Bármennyire is próbálja, nem tudja elfelejteni azt az estét, amely gyökeresen megváltoztatta az életét, és amelyről rajta kívül senkinek nincs tudomása.

Hosszú barna haja kócosan meredt az ég felé, mintha csak szellemet látott volna. Éjjeli rutinjához tartozik, hogy ilyenkor mindig kipattan az ágyából, a pipereasztalához lép és elkezdi kefélni a haját, miközben egykedvűen farkasszemet néz magával az asztal felett lógó tükörben. Az arcáról semmit nem lehet leolvasni, legbelül azonban gyűlöli saját magát. Undorodik a képmása puszta látványától is, mert még az arcképe is a legszörnyűbb rémálmára emlékezteti. Azúrkék szemeiben csak úgy cikáztak a düh szikrái. Kezét ökölbe szorította, és miközben egy teljesen eltorzult arc verődött rá vissza a tükörből, felemelve jobb karját, fésűjét egyenesen a tükrözött arca közepébe hajította. A szilánkok úgy csengtek földetérésükkor, mintha ezernyi triangulum hangja szólt volna kánonban az apró, visszhangos hálószobában. Madeleine most először kénytelen volt kontrollálni az érzéseit, pedig eddig mindig sikerült neki. A legpokolibb helyzetekben is megőrizte a hidegvérét. Nem is csoda, hiszen, ha az ember lánya hosszú évekig őrizget egy nagy fajsúlyú titkot, nem fogja egyetlen gyenge pillanata miatt kiadni magából még a legközelebbi hozzátartozóinak sem. Miközben azon gondolkodott, hogy fojthatná el félelmeit, egyszer csak arra lett figyelmes, hogy könnycseppek potyognak a fából eszkábált sminkasztalra. Ráeszmélve a helyzetre, hipergyorsasággal letörölte arcáról a könnyeit, majd menten a fejébe hasított a gondolat, egész biztos meghallotta a csörömpölést a szomszéd szobában szendergő lakótársa. Épp indult, hogy feltakarítsa a romokat, amikor nagy sebbel-lobbal beviharzott az emlegetett lakótárs. Fehér hálóinge alig fedett valamit a kebleiből, amik csak úgy ugráltak fel és alá a sebességtől, amelyet a lány diktált. Külsőre rettentő mód hasonlított Madeleinére. Ugyanaz a hosszú, sötét haj, ugyanazok az igézően szép szemek. Merész ruhaneműjén kívül a tekintetében mutatta a legnagyobb különbözőséget. Az öröm és az undor merész vegyülete ült az arcán. Első ránézésre tömény báj és rátartiság az egész személy, és második ránézésre sem különb. Azok a lenéző pillantások, amiket a törött tükörre és Madeleinére vetett, egészen ijesztőek voltak. Virítóan vörös szája fénylett a rúzstól még úgy is, hogy egyetlen lámpa sem égett a szobában, csupán a hold fénye világított be a meglehetősen apró és ódon ablakon. Madeleine lesütött szemmel állt előtte, teljesen megdermedve, mégis ügyelve arra, hogy véletlenül se lépjen bele a szilánkokba.

– Mi a francot művelsz? – förmedt rá a vandál lányra látogatója.

Madeleine összeszorítva fogsorát és összeszedve minden erejét, mosolyt varázsolt az arcára, és a természetesség illúzióját kivetnivaló nélkül megteremtve, kedvesen felnézett beszélgetőpartnerére.

– Ne haragudj, Charlotte! – kezdte szabadkozva. – Felébresztettelek?

– Megőrültél? Tudod te, hány óra? Alig tudtam elaludni az idegességtől, amikor meg végre sikerül, arra kell ébrednem, hogy randalírozol – érkezett a heves válasz.

– Húgocskám, ne legyél már ilyen morcos! Nem szeretem, ha így nézel – szólt hozzá hízelgő hangon. – Tudsz róla, milyen ijesztő vagy, amikor mérgelődsz? – szurkálódott, majd odalépve testvéréhez, megpróbálta a mutatóujjával lefelé görbíteni mindkét szemöldöke vonalát, és felfelé a száját.

Charlotte reflexszerűen elmosolyodott. Nem sűrűn tud kiváltani a nővére efféle érzelmet belőle. Legtöbbször kettejük beszélgetéseinek vagy vita, vagy pedig egyoldalú sértegetés a vége, természetesen a húg részéről. Charlottének ideje sem volt ráeszmélni arra, hogy mi bukott ki belőle, mert Madeleine rögtön megragadta a kezét, és leültette az ágyára magával szembe, közben pedig felkapcsolta az éjjeli szekrényén álló lámpáját.

– Miért törted össze a tükröt? – vonta kérdőre Charlotte, ismét komor arckifejezést felvéve.

– Baleset volt – vágta rá habozás nélkül Madeleine, aki olyan természetesen mondta, hogy szinte már ő is elhitte. – Tudod, mennyire félek a pókoktól. Mászott egy a tükrön. Nem gondolkoztam, csak cselekedtem.

– Akkor mostantól figyelni fogok, hogy nehogy pofán csapj csak úgy random, ha esetleg egy pók tévedne a képemre mondta egykedvűen a húg, nem számítva arra, hogy a nővére ezen elneveti magát. – És miért fésülködsz éjszaka, ráadásul a sötétben? – folytatta.

– Nem bírtam aludni. Van ilyen.

– És milyen szerencse, hogy továbbra sem tudsz. Mármint azt tudod, hogy nem hagyhatod itt ezt a szemetet, amit csináltál. Ha keresztapa rájön, lehet, hogy nem te leszel a továbbiakban a kedvence.

Ahogy Charlotte kiejtette a száján e szavakat, egy apró gúnyos mosoly jelent meg a szája szélében. A szemeiből szinte kiolvasható volt, hogy arra vár, hogy Madeleine visszavágjon valami olyan mondattal, ami igazán fáj, és a szívéig hatol. Tökéletes alkalom lenne arra, hogy ismét vitát generáljon. Egy napot sem tud már veszekedés nélkül eltölteni. Az elmúlt 18 év alatt volt ideje kitapasztalni, hogy egy jó ízű perlekedés után még édesebb az utána járó engesztelő ajándék. Teljesen mindegy ki kezdi a csatározást, mindig Madeleine érez a kialakult helyzet miatt lelkiismeret-furdalást, és ilyenkor rendszerint meg is lepi testvérét valami aprósággal. Csakhogy Charlotte ezúttal élete egyik vízválasztó eseményét éli át a rövidesen megvirradó reggelen, és pontosan tudja, hogy egy különleges alkalomhoz különleges meglepetés dukál. Talán még annál is nagyobb, mint amit Madeleine bűntudat nélkül szánt a számára.

– Legfeljebb levonja a fizetésemből a tükör árát, ha már ő a főnököm is – reagált viccesen a tükörtörő.

– Pedig a titkárnői állás nem hoz túl sok pénzt a konyhára. Biztos, hogy még faragni is akarsz belőle? – próbálkozott a felbőszítéssel. – Szerencséd, hogy még az irodában van, mert biztos tajtékzana a dühtől.

– Itt élünk mindenféle ellenszolgáltatás nélkül. A keresztapánk hosszú évek óta anyánk és apánk egy személyben. Annyi joga talán csak van, hogy az általam okozott anyagi kárt valahogy törlesztesse velem. Arról nem is beszélve, hogy még zsebpénzt is kapunk tőle mindketten, pedig nem is vagyunk már gyerekek.

Charlotte hallotta, hogy a nővére hangja kissé megemelkedett. Kioktatóvá vált, és talán elérheti, hogy úgy istenigazából letorkollja. Hamar csalódnia kellett azonban. Madeleine nem haragos volt ugyanis, csak a száraz tényeket közölte. Teljes mértékben a gyámjuktól, a keresztapjuktól függtek. Martín Mendizabál családjogi ügyvéd azóta neveli a két lányt, amióta a szüleik meghaltak szén-monoxid mérgezésben. Az apjuk kollégája és legjobb barátja volt, ezen felül pedig az a személy, akit a szülők a végrendeletükben megjelöltek a gyerekeik gyámjaként abban az esetben, ha történne velük valami, még mielőtt Madeleine és Charlotte betöltenék a tizennyolcat. Egyikük sem töltötte be még ezt a mágikus életkort annak a végzetes estének az időpontjáig.

Martín sajátjaként nevelte fel a lányokat. Az idősebbnek munkát is adott, így a nevelőapja titkárnője lehet, ami egy kiváltságos, ám közel sem egyszerű feladat. Martín minden olyan dologra háklis, ami egy kicsit is eltér mindattól, amihez korábban hozzászokott. Egy évbe telt, mire Madeleine görcsbe rándult gyomor nélkül volt képes belépni az irodájába. Valahogy sosem volt képben azzal, hogy mik a keresztapja aktuális rigolyái. Volt, hogy leszidta, amikor egy távoli határidős munkát nem készített el már a kiadástól számított második napon, és előfordult, hogy nem húzta fel magát azon, ha egy sürgős feladattal meglehetősen elkésett egy-egy depresszív napja miatt, melyekről persze Martínnak fogalma sincs. Vannak napok, amikor együttérző a női ügyfeleivel egy csúnya válóperes ügy kapcsán, van viszont, hogy előtör belőle a férfi szolidaritás, és magából kikelve szidalmazza a feleséget – szigorúan csak, ha egyedül van, vagy esetleg Madeleinével –, hogy biztos az ő hibája, amiért a férj félrelépett a húszéves, kacsacsőrű emlős szájú, vörös-bögyös asszisztensével. Utóbbi esetben általában köpködve magyaráz. Visszatérő elemei mondanivalójának a "miért nem tudta kielégíteni a férjét", a "miért szült gyereket" és a "miért hízott meg" okfejtések, amely pillanatokban Madeleine legszívesebben erősen az asztalra csapna, leöntené egy pohár vízzel és azon nyomban felmondana. Sokszor elképzelte már a szituációt, de aztán mindig eszébe jutottak azok a közös emlékek, amelyekben együtt fagylaltoztak, kerékpároztak, vagy csak szimplán beszélgettek egy mindkettejük számára égetően fontos témáról. Ilyen téma a család- és állatvédelem meg a malom. Igen, a malom. Csendesebb munkanapokon órákon át képesek több malompartit is lezavarni az ürességtől kongó irodában. Gyerekkorában a keresztlány mindig győzött annak ellenére, hogy Martín csiki-csuki császárnőnek nevezte. Patthelyzet esetén a keresztapa valahogy mindig levert véletlenül pár korongot, az ügyetlen mozdulat pedig valamiféle csoda folytán, kivétel nélkül minden alkalommal Madeleinének kedvezett. Mostanában persze változatosabb eredmények születnek, és a turpisságra is fény derült. Bár kapcsolatuk mindig baráti és családias hangulatú volt, Madeleine szinte naponta elgondolkodik azon, hogy milyen érzés lehet a hatodik emeleti iroda üvegablakán átsétálni a semmibe. Ilyenkor a keresztapjára néz, vagy Charlottéra gondol, és rögtön elhessegeti magától a puszta gondolatát is a tervének.

Madeleine a húgával folytatott beszélgetés közben elmerült gondolataiban. Egyre csak a nemrég átélt álom játszódott le a fejében, és akaratlanul is belé hasított az a másik szörnyű álomkép is, amit annyira gondosan titkol. Amikor ez utóbbi megtörtént, gyorsan beszélni kezdett, hogy elterelje gondolatait.

– Mi a helyzet a barátoddal? Hogy is hívják? Orlando? – érdeklődött a húga párkapcsolata felől.

– Oliver – érkezett a válasz dacosan, nagy fújtatások közepette.

– És ezt most miért így mondod?

– Muszáj erről beszélni? Én sem vájkálok a szerelmi életedben.

"Ha lenne nekem olyanom." – gondolta magában Madeleine.

– Eddig annyira rajongtál érte. Történt valami? – érdeklődött a kíváncsi nővér.

– Nem. Jól megvagyunk. Viszont kompromisszumot kötöttünk, hogy nem lógunk folyton egymás nyakán – fogta rá Charlotte, ezzel próbálva rövidre zárni a beszélgetést. – Nem beszélhetnénk másról? Mindenképp el akarod rontani a napomat? Olyan szenya vagy már megint – nyafogott.

– Dehogy akarom elrontani! – szabadkozott. – Csak kíváncsi vagyok, mi van veled mostanában – mondta, miközben Charlotte látványosan meresztgette a szemöldökét, és méregette a nővére szobáját.

– Annyiszor elgondolkodtam már azon, hogy tudsz ebben a szobában aludni? Akárhányszor bejövök ide, elfog a hányinger – fejezte ki undorát grimaszolva. – Ezek a rózsaszín falak ízléstelenek, és szégyen még csak beszélni is róluk.

– Nekem tetszik a színe. Fogadd már el más ízlését is! – oktatgatta, miközben megakadt a szeme a tűzpiros rúzzsal bemázolt ajkain, és egy laza mozdulattal végighúzta hüvelykujját a lány száján.

Charlotte nyomban elhúzódott a maszatolás elől.

– Hagyjál már! – nyüszögte a húg.

– Érdekes. Nem tudtam, hogy mostanában a rúzsban alvás a divat. Vagy voltál valahol?

– Hol lettem volna? – kérdezett vissza hisztérikusan.

Madeleine megnyálazta a hüvelykujját, majd Charlotte felé nyúlt vele, hogy ledörzsölje a rúzsát. A lány ismét elhajolt.

– Na! Ne csináld már! – védekezett közben a kéz ellökésével.

– Nem értem, miért kened ki ennyire magad. Csodaszép vagy smink nélkül is.

A dicséretre Charlotte reakciója csak egy "na persze" nyugtázással megfelelő morgás volt. Madeleine pontosan látta, hogy nincs ínyére a beszélgetés, így megpróbálta megmagyarázni, miért is mondja mindazt, amit.

– Nem akarlak faggatni. Még örülök is, ha buliban voltál. Élvezd ki, hogy fiatal vagy, mert később nem teheted meg azokat a dolgokat, amik ma még az élet velejáróinak tűnnek. És hidd el, az éjszakai hazalopódzás a legkevesebb – fejtette ki a Charlotte számára hegyibeszédnek érzékelt gondolatmenetét Madeleine egykedvűen, meredten maga elé bámulva. – De mindegy. Ne beszéljünk most erről, hiszen a holnapi nap különleges lesz a számodra.

– Hát, igen. Nem mindennap ballag el az ember a gimnáziumból – kezdte vidáman, majd szarkasztikusan folytatta. – Hű, de nagy dolog. Doktori cím esetleg nem jár vele? Akkora feneket kerítesz neki, mintha csak az Emmy-díjátadóra készülnék a legjobb főszereplő kategóriában.

– Jaj, már milyen vagy! – nyávogta Madeleine, utánozva a testvére hanglejtését. – Akkor gondolom, az ajándékod sem érdekel, ami ezúttal nagyobb, mint eddig bármikor korábban.

Charlotte szeme ekkor felragyogott. Egészen felspannolta a hír. Ugrálni kezdett az ágyon, és közben sikongatott. Madeleine nevetve nézte végig a húga örömujjongását.

– Mi az, mi az, mi az? Mondd el, mondd el, mondd el! – hajtogatta a lány, lelohaszthatatlan lelkesedéssel. – Ideadod?

– Majd holnap.

– Ajj – szomorkodott a húg, aki rögtön abbahagyta a szökkengetést, és visszaült törökülésbe az ágyra.

– Megkapod. Ígérem – fogadta meg, majd egy kis szünet után, amely során a húgát csodálta, ismét megszólalt. – Gyönyörű vagy.

– Ezt már mondtad – figyelmeztette Charlotte egykedvűen.

– Tudom, de nem lehet elégszer kifejezni. Te leszel a legszebb az egész gimiben.

– Csak a gimiben? – háborodott fel.

– Na jó. Egész Madridban!

– A világon! – kiáltotta a húg boldogan.

Charlotte most először, amikor saját maga volt a téma, és a csinnadratta, ami a nagy napját övezi, boldogan és önfeledten tudott beszélgetni a testvérével, aminek Madeleine is igazán örült, és még ha csak egy röpke pillanatra is, de nem gondolt a cipelt keresztjeire. A legkisebb foszlány is tönkre teheti azonban az idilli hangulatát, és ezúttal elég volt annyi is a visszaeséséhez, hogy egy lopott pillantást vetett a törött tükörre. Charlotte se szó, se beszéd, készült visszamenni a szobájába, ám Madeleine utánaszólt az ágyából.

– Charlotte!

A lány visszanézett a neve hallatán, és felvont szemöldökkel várta, mi érdekeset mondhat még számára a testvére.

– Mi az?

– Nem tudnál ma este itt maradni velem?

– Itt? – lepődött meg. – Ebben a szobában? Különben is, nem túl kicsi ez az ágy?

– Mesélhetnék még előtte az ajándékodról.

A csitrinek több sem kellett, már ugrott is be az ágyba nővére mellé. Madeleine lekapcsolta a lámpát, gondosan betakarta a húgát és magát az egyszemélyes takaróval, majd szorosan átfogta a testvére derekát. Charlotte először rém kellemetlenül érezte magát, majd miután kifintorogta magát, beletörődött a helyzetbe, és az ajándék gondolatától ittasan, lassan álomba merült.

2.

Elromlott a raszteres lámpa. Időszakosan, egy állandó ritmus szerint villogott, miközben olyan hangot adott ki, mintha valaki unalmában pöckölgetne egyetlen szál citerahúrt. A világos és a sötét másodpercenként váltotta egymást az iratokkal túlzsúfolt irodában. Martín Mendizabál fejét vakargatva görnyedt az asztala fölött, és láthatóan erősen gondolkodott. Kezében toll, aminek a végét, mint egy szorgos nebuló, már teljesen szétrágcsálta. Meredten nézett a papírra. Ihletre várt, ami viszont hosszas várakozás után sem volt hajlandó megszállni. Vastagkeretű, fekete szemüvegével, foltokban kopaszodó fejével és tetőtől talpig sötét ruházatával megszólalásig egy nyolcvanasévekbeli tanárember látszatát keltette. Homlokán a magvas gondolatok patakja, a verejték kezdett kiáradni, majd zuhatagba torkollni, egészen rá az irományára. Egy spirálfüzetből kitépett A5-ös papírlap lett foltos egyetlen szempillantás alatt, amiből jobbára már csak papírhajót lehetett volna hajtogatni. Csupán egy szó tátongott a lapon, az izzadságcsepp pedig pont arra zuhant rá, gondosan szétfolyva az összes betűjén. "Kereszt" – állt a szó hombár betűkkel, egy kissé elmosódva a lapon, mely egyre inkább ázott, mint az ostyatölcsér a fagylalttól.

Martín látva idegessége eredményét, az ajtónak hajította tollát. A becsapódás alig keltett valami zajt, legfeljebb csak az irodában megbújó poloskákat riasztotta meg, ám az íróeszköz ettől függetlenül darabjaira hullott és szanaszét repült. Az ügyvéd tetézve dühét, felugrott ültő helyéből, és ököllel még az asztal lapját is megküldte. Ezután a papírt mániákusan cafatokra tépte, majd a fecniket lesöpörte a nemrég felmosott padlóra. Kifakadásától a ritkuló haja is több irányba az égnek meredt. Nagyokat lélegzett. Előbb a haragtól zihált, majd, hogy megnyugtassa magát, megragadta az asztal két szélét, és lehajtott fejjel elkezdett lassan, mély lélegzetet venni. Amikor a feladatot háromszor egymás után végrehajtotta, elengedte az asztalt, kiegyenesedett, majd helyet foglalt a székére. Paprikavörös feje olyan külsőt varázsolt neki, mint amilyen az archetipikus ördögnek van, arca pedig úgy parázslott, hogy szalonnát lehetett volna rajta sütögetni. Ahogy lenyugodott, szép lassan kifehéredett, és inkább tűnt az Addams Family egyik szereplőjének, mint a Pokolfajzatnak.

Rövid ideig tartó nyugalmi állapotát az íróasztalfiókja heves kirántásával törte meg. A papírhalmaz miatt inkább tűnt a rekesz egy szemestes kukának, mint egy rendezett fióknak. Idegesen matatni kezdett a kupacban, majd összefogva két vajpuha, fehérgalléros tenyerével, az asztalra ömlesztette a gyűrött irományokat. Színes írólapok tárultak a szeme elé, amiket mind-mind csak egyetlen visszatérő pillanat erejéig látott, köszönhetően a rakoncátlankodó lámpának. Piros, sárga, kék, egy-két fehér. A hasonlóság csak annyi, hogy mindegyik tele volt írva mindenfélével, méghozzá hagyományos kézírással. Martín elkezdte átlapozni az összeset, egyesével, minden oldal előtt megnyálazva mutatóujját, ahogy azt egy valamirevaló vénkisasszony könyvtáros is teszi nap mint nap. Öt percig kutakodott. A gombóccá gyűrt papírfecnik egymást követve hulltak a földre. Csupán két írás volt, ami megragadta Mendizabál figyelmét. Legbelül talán célirányosan is e két lejegyzett sztorit kereste. Mindkettő több oldalon folytatódott, és nem is volt nehéz sorrendbe rakni ezeket az oldalakat, mert annak idején ő maga számozta be őket. Bár be volt hányva a fiókba, a sorrendet nem bontotta meg senki. Az írások a Balfácán pürével és a Tofu és Doku címekre hallgattak. Martín mindkettőt elolvasta. Ő írta ezeket, ám a keletkezésük dátumaira már nem emlékszik. Arckifejezései folyamatosan váltakoztak. Hol elmosolyodott, hol undorodott attól, amit egykor a papírra vetett, hunyorogni viszont a fényhatások miatt végig kénytelen volt.

Eszébe jutott, hogy a Balfácán pürével szatirikus novelláját Madeleine gimnáziumi ballagására írta, ám sosem mutatta meg neki. Úgy gondolja azonban, Charlotte talán értékelné, ha felolvasná. Gyorsan négybe hajtotta a novellát tartalmazó lapokat, és belegyűrte a vászonnadrágja zsebébe. A Tofu és Doku már nem ragadtatta el annyira. Egy könnyed esti meseként indult annak idején a lányoknak, aztán egyre több önálló sztori gyűlt össze belőle a fejében, és már a kiadásán is elgondolkozott. Tofu, a vegetáriánus oroszlán és Doku, a folyton náthás delfin egy időben annyira a szívügyeivé váltak, hogy még a CK Kids nevű tematikus rajzfilmcsatornát is meg szerette volna keresni az ötlettel. Az idő és az elhivatottság hiánya miatt rövid úton letett a terveiről, és újraolvasva summázta, hogy jól is tette. Az egész egyetlen hatalmas papírlabdaként végezte a többi elfuserált ötlet között.

Mikor abbahagyta az olvasgatást, felállt, majd a mögötte, elterülő grandiózus üvegablakhoz lépett. Már amennyire lehet egy tisztán üvegépületnek ablaka. A látvány magáért beszélt. Diadalittasan, mámorban úszva csodálta a kilátást. Büszke volt, hogy évekkel ezelőtt alkotott, egy számára a mai napig tetsző novellát, ami ismét erőt öntött belé. Az autók az éjszakai sokszínű lámpáikkal, mintha apró szentjánosbogarakként cikáztak volna egy kanyargó folyó felett. Martín nem tudta leplezni – és nem is volt ki elől – az örömét. Egyik pillanatról a másikra belebújt hatéves kori énje bőrébe, majd elkezdte azt a játékot játszani, ami szerint ő egy hatalmas szörnyeteg, aki összetapossa a miniatűr autókat és a hangyáknál is kisebb, mikroszkopikus embereket. Ujjat használva lábbakként, sorban nyomta össze az üvegen a távoli teremtményeket, eközben pedig, mint egy óvodás kislány, rötyögött. Elvan a gyerek, ha játszik, szokták volt mondani. Martín is elvolt, egészen addig, míg ki nem nyílt az ajtó a háta mögött.

– Baj van, Martín? – érdeklődött szexuálisan túlfűtött hangon a középkorú nő, aki figyelmes lett az éjjeli hangos nevetésre.

– Semmi gond, Olga! – biztosította Martín, aki hallva az ajtó nyikorgását, rögtön disztingválta magát.

Dr. Olga Rivero szintén ügyvéd. Többek közt Martínnal osztozik az épületen. Ő is saját praxissal rendelkezik. Kettejük kapcsolata enyhén szólva is felszínes. Ha nem muszáj, napokig nem szólnak egymáshoz. Mindketten megvannak a saját irodájukban. Bár Olgával sohasem érezteti, Martín lenézi a nőt. Alapvetően úgy gondolja, egy női ügyvéd nem tudja megállni a helyét egy tárgyaláson, ahol farkastörvények uralkodnak. Már az első megszólalásnál elvérzik, és a védence rövid úton a hűvösre kerül. Igaz, Rivero ennek a felvetésnek az ellentétét már számtalanszor bebizonyította, Martín minden egyes alkalommal csak a szerencsének tudta be a sikert. Egymással még nem néztek farkasszemet a tárgyalóteremben, pedig már öt éve egy helyen dolgoznak. Úgy tűnik, hogy sértett és vádlott egy helyre nem teszik be a lábukat ügyvédet halászni. Ez valami íratlan szabály lehet.

– Nem tudtam, hogy még itt vagy. Volt egy kis dolgom, de már végeztem. Mindjárt indulok. Te is jössz, vagy majd bezársz? – kérdezgette munkatársát Olga zavartan.

– Megyek, megyek – válaszolt Martín, csillapíthatatlan feszengések közepette.

Az ügyvédnő természetesen észrevette a féktelen szemetelést, azonban túl fáradt volt ahhoz, hogy belebonyolódjon egy látatlanban is hosszúnak ígérkező, zavaros beszélgetésbe.

A két ügyvéd elhagyta az irodát. A raszteres lámpa továbbra is el volt romolva.

Mónica

1.

2008-at írtunk. Fülsüketítő szirénahang törte meg a tücskök hegedülését Costa Brava közkórházának vonzáskörzetében. Éjszaka volt. Ügyelet. A nyugalmas éjféli kávézás és pletykashow kettő és három között félbeszakadt és az egész osztály a feje tetejére állt. Tapintani lehetett a feszültséget. A nővérek és az orvosok fejvesztve rohangáltak fel és alá a folyosón, miközben súlyosabbnál súlyosabb betegeket toltak be a műtőkbe. Némelyik páciens fájdalmasan jajgatott, mintha éppen egy kutya marcangolná, míg mások elernyedt végtagokkal hevertek a hordágyakon. Mindezt elhűlten figyelte egy asszony. Hosszú, göndör, barna haját szinte a földön húzta, miközben faltól falig mászkált idegességében. A pipacsos egyberuhája pántja lecsúszott a jobb válláról, de talán azt sem érdekelte volna, ha úgy ahogy van, lecsúszik róla az egész. Amint meglátott egy fehér köpenyes embert, rögtön leszólította.

– Kisasszony! – szólított meg egy rohamtempóban előtte elcikázó nővért. – Lehet tudni valamit…

Kérdését nem tudta befejezni, mert a nő szó nélkül haladt tovább.

– Dögölj meg! – kiáltott utána az asszony. – Dögölj meg. – ismételte meg elcsukló hangon.

A földre rogyott. Arca teljesen eltorzult, amit ráadásul még marni és karmolni is kezdett kínjában. A szívéhez kapott, mert elviselhetetlen szorító érzés kerítette hatalmába, és már a levegőt is úgy kapkodta, mintha éppen a tengerben fuldokolna. Percekig önkívületi állapotban volt. Nyöszörgött, rángatózott és lágyan, mégis magabiztosan megmarkolva szorongatta a saját nyakát. Az általában elegáns és oly nagyra becsült nő egy páviánra hasonlított, aki napi gőzfürdőjét élvezi, és várja, hogy egy fajtársa elkezdje tetvetleníteni. Hamarosan már remegett is, mint a kocsonya. Egyre csak az járt a fejében, hogy hamarosan szemlesütve odasétál mellé egy fehér köpenyes, majd közli vele a közölhetetlent. "Nem. Azt mégsem lehet csak olyan hirtelen közölni. Talán megkérdezik majd, hogy nem kérek-e egy pohár vizet. Esetleg megpróbálnak előtte megnyugtatni pár biztató szóval. Olyasmikkel, hogy erősnek kell lennem meg, hogy ő is azt akarná, hogy tovább éljek. Ha ezek közül csak egy is elhangzik, végig sem hallgatom őket. Velem ne bájologjon senki, mert kitépem a szívét." – merült el az ideges nő a gondolataiban.

– Elnézést! – szólt kedvesen egy fiatal lány az önkívületi állapotban üldögélő hölgyhöz, miközben finoman megérintette a vállát.

– Igen? – nézett fel reményvesztetten a lány arcába a szenvedő nő.

– Ön Señora Begoña Salvatierra?

– Mi maga? Nővér? – fordult a lányhoz gúnyosan.

– Igen. Amint láthatja, nővér vagyok, asszonyom – érkezett a válasz, majd egy pár másodperces szünet után feltette a kulcsfontosságú kérdést. – Az ön fia Santiago Salvatierra?

– Az attól függ. Ha gratulálni akar ahhoz, hogy egy eminens tanuló, és levonja a következtetést, hogy azért, mert nagyszerűen neveltem, akkor igen, az én fiam.

A nővér e szavak hallatán lesütötte a fejét. Pont úgy, ahogy Begoña azt korábban vizionálta.

– Őszinte… – kezdett volna hozzá a nővér, ám belé fojtották a szót.

– Meghalt – fogta rövidre Begoña. – Értem – summázta.

A végleg megtört anya felpattant ültő helyéből, majd, mint akinek hirtelen kilométer-hiánya támadt, nagy léptekkel elviharzott a helyszínről. Erősnek mutatkozott, ám lépésenként meghalt benne valami. Szíve olyan erőteljesen dobogott, mintha egy hatalmas üstdob lett volna, amin épp kannibálok játszanak egy ünnepi vacsora előtt. Amikor végre kiért az udvarra, pár mély lélegzetvétel után felkészült arra, hogy elkiáltsa magát. A torkán azonban egyetlen hang sem szűrődött ki. Olyan ez, mint mikor hányingere van az embernek, öklendezik is, mégsem tudja kiüríteni a gyomortartalmát. Szemeit bár vörösre dörzsölte, az üvöltéshez hasonlóan a könnyeit sem tudta kivetni magából. A füle csengett, a környezete elhomályosult körülötte, és felkészült arra, hogy eldőljön, mint egy zsák krumpli. Az előzőekhez hasonlóan ez sem ment neki. Összeráncolta szemöldökét és hunyorogni kezdett annak érdekében, hogy jobban lásson. Homályosan látta a környezetét. Bármerre is nézett, csak foltok futkostak előtte. Miközben mardosta az a sok inger legbelül, amiket nem tudott kiadni magából, visszavánszorgott az épületbe. Mozgása leginkább egy sántító zombiéhoz hasonlított. Mindenki, aki szembement vele, sajnálkozva figyelte, ám még a legprofesszionálisabbnak kinéző orvos sem ajánlotta fel neki a segítségét.

Begoña erőt véve magán a nővérpulthoz botorkált, majd teljes erejével rácsapott egyet.

– Hol fekszik az az átkozott? – érdeklődött ingerülten a pult mögött álló nővértől.

– Kire gondol?

– Kire? Kire? Tudod te azt, te büdös ribanc! Hol döglik az a kurva? – kiabálta magából kikelve Begoña.

A felbőszült nő feje olyan vörös volt, mintha megevett volna két jókora darab szellempaprikát. A duzzadt kék erek, mint a rozsdás vízvezetékek, majd szétpattantak a homlokán. A nővér elfehéredett, majd, mint egy apáca, az asszony minden egyes szava után keresztet vetett.

– Jaj, szent Isten! – mormolta.

– Úgy van! Imádkozz csak! Imádkozz, mert úgyis meghallgat! A te istened megölte a fiamat! Meggyilkolta azzal a hülye libával! Megölték, érted? – tombolt a fiát elvesztő anya, miközben próbálta elkapni a nővér nyakát.

– Kérem, csillapodjon! Segítség!

– Hol fekszik Mónica Salvatierra, te patkány?

– Kicsoda? – cincogta cérnavékony hangon a megfélemlített lány.

A villámokat szóró tekintet olyannyira hatással volt a lányra, hogy rögtön elkezdte keresni az Excel-táblázatban, hogy melyik szobában fekszik az említett személy.

– Na? Megvan vagy segítsek? – bökte oda gúnyosan.

– Megvan, asszonyom. A 213-as. Arra van a…

Nem tudta végigmondani az instrukcióit, mert Begoña már indult is a kórterem felé. Robotikus mozdulatai egyszerre atletikussá formálódtak. Felszökkent a harmadik emeletre, majd Forrest Gumpot megszégyenítve futott végig a folyosón, ahol ápolókat, tolószékben üldögélő idős néniket és ágytálakat felborogatva végül eljutott a 213-as kórteremig, ahova úgy rontott be, mint egy bika az arénába.

A szobában egy fiatal lány feküdt. Hófehér bőre puha volt, mint a vattacukor, amit még tapintás nélkül is, a puszta látványa alapján meg lehetett állapítani. Barna haja előre volt csapva, ami beborította hosszú, vékony karjait. Hajszálai, mint a felforrt vízbe beledobott spagetti tészta, szálanként más-más irányba néztek. Csapzott hajzuhatagánál az arca volt csak feltűnőbb, amit kék-zöld zúzódások díszítettek, amitől úgy festett, mint egy feldíszített karácsonyfa. Piros ajkain bordó sebek sejlettek fel, mintha csak egy lyukas mellény lett volna, amit be kellett foltozni. Sírt. Könnyesen nézett a hurrikánként beviharzott Begoñára. Remegve felemelte a karját, majd, mint egy hároméves gyerek, gagyogni kezdett.

– Anya! Anya! – nyafogta a lány, várva, hogy megöleljék.

Begoña vérben forgó szemekkel pillantott a lányára. A feszültség tapintható volt a fertőtlenítő szaggal átitatott, steril teremben. Egy pillanat sem telt el, mire az anya ráugrott Mónicára, és ott ütötte, ahol érte. Rövidesen belekezdett a fojtogatásba is.

Mónica nem tudott védekezni. Újra átélte a pár órával korábban történteket. Egy nap leforgása alatt kétszer is megtapasztalhatta, milyen érzés levegőért kapkodni, teljesen hiába.

– Megölted a fiamat, te cafka! Elvetted őt tőlem! A saját testvéred, felfogod? Miért kellett elrángatnod arra az átkozott hajóútra? – átkozta az anya a lányát, miközben súlyos csapásokat mért rá, Mónica pedig keservesen sírt.

Begoña elengedte a lánya nyakát. Talán érezte, hogy túlment egy határon, ám az ütéseket nem függesztette fel. Egy, a szobába berontó nővér kellett hozzá, hogy leválassza a lányáról. Miután a nővér lefogta, volt ideje lenyugodni és végigmérni Mónicán. A lánynak végre lehetősége akadt lélegezni, ám még így is nehézségekbe ütközött, mivel a sírás közbeni szipogástól is fulladozott egy kicsit.

– Átgondolta, kisasszony? – törte meg a csendet a nővér, kérdését Mónicának címezve.

– Mit? – értetlenkedett a lány egy enyhe köhögőroham kíséretében.

– A szívtranszplantációt. A fiúnak a legszerencsésebb esetben is csak napjai vannak hátra egy új szív nélkül – ecsetelte a nővér.

– A fiúnak? – vágott közbe csodálkozva Begoña, aki kiszabadította magát a szorító fogásból. – Hát mégis él? Santiago él?

A két nő sajnálkozva figyelte az asszonyt. Végül nagy sokára Mónica szólalt meg először.

– Anya! Van egy fiú, aki túlélte a balesetet, de súlyos állapotban van. Segítségre van szüksége. Nemrég tudtam meg, hogy Santi szíve talán…

– Nem! – üvöltött torka szakadtából a még mindig zavart Begoña. – Neki is meg kell halnia. Ha Santiago meghalt, ne éljen ő sem. Nem doboghat másban a fiam szíve – jelentette ki határozottan, majd a nővér felé fordulva folytatta. – Nem egyezem bele, érti? Nem hagyom. Ha kell, megölöm a kölyköt, de nem fog a fiam szívével élni.

– Hogy mondhat ilyet?

– Ki akarják venni a bekrepált szívét? Jó. Abban segítek. Kivágom én neki. Ha kell, még ki is belezem, de Santiagóhoz senki nem nyúlhat egy ujjal sem, mert ha csak egy haja szála is meggörbül, itt mindenkit kivégzek, érti? Kivéreztetem az egész osztályt, és ez a lány végig fogja nézni – fenyegetőzött Mónicára mutatva. – Újra és újra át fogja élni azt a poklot, amit most én. Addig fog szenvedni, amíg meg nem törik, és be nem hódol nekem. A bocsánatomért fog esedezni a tette miatt, de én nem kegyelmezek. Káinának nincs bocsánat.

Mónica

2.

Üvegépület áll az erdő közepén. Mint a mesében. A habos-babos, hófehér ház bárkit képes megvakítani, aki csak ránéz. A kisebb madarak mindennapos áldozatai. A lakók már meg sem lepődnek azon, ha egy nagy koppanást követően, hosszú vércsíkot hagynak maguk után a szárnyasok az ablaküvegen, majd ernyedt végtagokkal bezuhannak a bozótba. A három emeletes monstrum vígan szedi áldozatait, miközben a benne lakók már jó ideje csak szenvednek. A háromtagú család látszólag idillikusan tölti napjait a mézeskalács palotában, ám az igazság az, hogy úgy élnek egymás mellett, mint az idegenek.

Mónica keresztbe tett kézzel nézelődött a nappaliban az óriási üvegablak előtt, amely olyan áttetsző és tiszta volt, hogy úgy tűnt, csak a puszta lég kavarog az üres keretben. A nő szipogott. A sírás határán volt, mégsem kezdett el még csak könnyezni sem. Dühét, keserűségét és szomorúságát egyszerre nyeldeste, amitől úgy fulladozott, mintha abalevet küldött volna le a torkán. Nyelt, ahogy egész életében tette. Mindig csak magában dühöng. Soha egyetlen ronda szó nem hagyta el a száját hangosan. "Az az átkozott, hogy rohadt volna meg, amikor kihalásztam a tengerből. A kurva anyját!" – motyogott magában. Régi sebeket hordoz, melyek lándzsaként szúrják meg minden egyes másodpercben a teste különböző pontjait.

– Szia, drágám! Megjöttem – szólalt fel hirtelen egy dörmögő hang Mónica háta mögött.

Válasz nem érkezett. A nő zavartan állt az ablak előtt, háttal az érkezőnek. Rózsaszín kardigánja oly feszesen simult vékony testéhez, amit a hazaérkező férj, Omar nem tudott ignorálni. Csendben odasomfordált nejéhez, átkarolta a derekát, majd lágyan harapdálni kezdte a jobb fülcimpáját.

– Nem is tudod, mennyire szexi vagy ebben a szettben – kéjelgett a talpig kiöltözött férfi.

Válasz ezúttal sem érkezett. Mónica reakciója a színtiszta undor volt. Grimaszolva elhúzta a fejét Omar kezei elől, aki egyre erőszakosabban markolta az arcát és a száját, a végén pedig már próbálta elráncigálni az ablak elől is.

– Jól tetted, hogy befestetted szőkére a hajad. Sokkal jobban kívánlak így, mint barnán. Néha kell a változatosság, nem igaz? – erőszakoskodott tovább Mónicával, aki szemmel láthatóan egyre kényelmetlenebbül érezte magát férje szorításában. – Miért nem kérdezed meg, hogy telt a napom a munkában? He? Nehéz napom volt, rám férne egy kis móka, te ribanc!

Mónica hirtelen gyomron ütötte Omart a könyökével, majd vett pár mély levegőt. A férfi egy pillanatra megrökönyödött és összegörnyedt.

– Ha egy üdítőgyár feje az ember, mégis milyen napja lehet, te állat? Te barom! Szerencsétlen! – fakadt ki hangosan a nő. – Hozzám ne merj érni még egyszer, mert esküszöm, hogy megöllek!

– Anya! – kiáltotta el magát az időközben a házba betoppanó lány.

A kislány kockás diákegyenruhát viselt. Haja két copfba volt felkötve. Meglehetősen alacsony termet, pedig már a tizenharmadik életévét is betöltötte. Könnyezve, kétségbeesett arcot vágva figyelte a vitatkozó szüleit. Dühösen dobbantott egyet a jobb lábával, majd a veszekedő felnőttek közé rohant.

– Fejezzétek be! Elegem van! Nem akarok minden nap arra hazajönni, hogy marjátok egymást! – könyörgött.

– Hol voltál, Tere? Tudod te, hány óra van? Ilyenkor kell hazajönni? – förmedt rá az anyja.

– Hozzá bezzeg méltóztatsz szólni, ugye? – szólalt meg cinikusan Omar.

– Te takarodj innen! Ma már látni sem akarlak! – förmedt rá Mónica a férjére.

Omar a békesség kedvéért elhagyta a házat, de a bejárati ajtót azért erősen becsapta, amitől még a nappali ablaka is megremegett.

– Ne beszélj így apával! Nem érdemli meg, hogy így bánj vele! Látástól vakulásig dolgozik, míg téged csak itthon esz a fene!

Mónica pofonra emelte a kezét, ám látva a lánya riadt arcát, inkább türtőztette magát.

– Apa soha nem emelne rám kezet – vágta anyja fejéhez Tere, akinek már látványosan folytak a könnyei.

Az anya kissé szégyellve magát, immáron higgadtabban vonta kérdőre a lányát.

– Lányom! Miért nem egyenesen hazajöttél az iskolából? Bandázni voltál? Kik azok? Ismerem őket?

– Jellemző, hogy rögtön elkezdesz vádaskodni. Nem is ismersz. Soha nem érdekelt, hogy mit csinálok – sorolta a sérelmeit elérzékenyült hangon. – Neked csak az a lényeg, hogy ne menjenek el hozzájuk, ugye? Hát akkor most jól nyisd ki a füled, mert a nagyinál és a bácsikámnál voltam.

Mónicában mintha egy világ omlott volna össze e szavak hallatán.

– Az az ember nem a nagybátyád! Az egy senki, lányom! Ha annak idején nem hozom be a családba, még most is egy átkozott szerencsétlen lenne. Sőt, mondok jobbat! Már rég a férgek zabálnák a föld alatt – ecsetelte indulatosan, majd elkapta Tere vállait és rángatni kezdte. – Én mentettem meg, érted? A halott öcsém szíve dobog benne. Az anyám sokáig gyűlölte is őt ezért.

Tere egyre értetlenebbül állt szoborrá dermedve. Tekintete fagyos volt, a szemöldökét pedig olyan magasra húzta fel, amilyen magasra más emberfia nem lenne képes. Ha ott nyomban megskalpolták volna, a szemöldöke a homloka legfelső részén díszelegve áll az idők végezetéig az indián törzsfőnök trófeái között. Tere többször is hallotta már az évek alatt a történetet a nagybátyja szívátültetéséről, de ilyen indulattal és haraggal telien még sosem vázolták fel neki.

– Aztán történt valami – folytatta Mónica. – Egyik napról a másikra elengedte Santiago bácsikádat, és Osvaldót kezdte el ajnározni. Egyszerre ő lett az édesfia. Attól a pillanattól kezdve nem létezett más a számára csak Osvaldo. A fia szíve dobog benne, de akkor sem ő az, hiába hitette el saját magával, hogy Santiago életre kelt általa. A legrosszabb, hogy elfelejtett engem is, ráadásul az apám temetésére sem ment el, csak azért, mert Osvaldo lesérült az egyetemi kosárlabda mérkőzésen – sorolta Osvaldo bűneit egyre ingerültebben és egyre jobban szorítva Terét. – Örökbe fogadta. Felfogod ezt? Örökbe fogadta azt a nyomorultat! Csak és kizárólag Santiago szíve miatt.

Tere ekkor már annyira megrémült, mint még soha korábban. Pedig kisgyerekkorában éjszakánként alig aludt. Félt a hercegnős rajzfilmek főgonoszaitól, akik libasorban álltak a hálószobaajtaja előtt, hogy egyesével berontsanak, és halálra rémítsék szegény kislányt. Mónica tudomást sem véve a lánya aggodalomra okot adó reakciójáról, egyre csak szajkózta a saját maga által is unt évtizedes sztorit.

– Én persze menekültem otthonról ahogy tudtam, és hagytam, hogy az apád elvegyen feleségül. Hagytam, hogy rám tegye azt a mocskos, korrupt kezét, és birtokoljon egy életen át. És miért? Mert gazdag és hatalma van. Lakhatást és jómódot biztosított nekem. Én viszont sosem szerettem. – üveges tekintettel rámeredt Terére, majd folytatta a mondókáját. – Én hülye pedig még hagytam is magam teherbe ejteni. Életem legnagyobb hibája volt, hogy gyereket szültem neki.

Tere már a könnyeit nyelte. Úgy reszketett, mintha mínusz húsz fokban állt volna kint pólóban a kertben. Szemei vörösen villogtak, melyek szinte már villámokat szórtak Mónica irányába. A nő látva az összetört lányát, teljesen megmerevedett. Épp indult volna, hogy szorosan átölelje, amikor Tere lassan hátrálni kezdett. A félelem egyértelmű jelei rajzolódtak ki a gyerek tekintetében. Egyre vörösebb arca már teljesen eltorzult. Levegőért kapkodott. Ekkor már Mónica is sírt. Még egy kísérletet téve Tere megölelésére, próbálta magához húzni a lányt, ám azt ő már nem preferálta. Erőszakosan fellökte az anyját, aki ettől a földre zuhant, ő pedig hangosan bömbölve felszaladt a lépcsőn az emeleti szobájába. Hangos ajtócsapódás jelezte, hogy célba ért. Mónica keservesen sírt a nappali közepén. Eszébe sem jutott feltápászkodni. Úgy érezte, ez a minimum. amit megérdemel a szavaiért. Könnyei, az orrváladéka és a nyála lassan kezdett egybe folyni, és lassacskán teljes testével lefeküdt a padlóra. Mindez fél siker. Évek óta először dolgoztatta meg a könnycsatornáját. De vajon ettől végre meg is könnyebbült?

Folytatjuk...

Hegedűs Ádám Alex